" - Elmondom én neked, mi a szerelem. Jártál már sivatagban? Dehogy jártál, látom én rajtad, hogy csak a mesékben hallottál róla. Szerelem.. aj az az ármány! Élsz egy sötét, hűvös barlangban. Egy nap kisétálsz, és hirtelen elvakít a fény. Hunyorítasz, kezeddel árnyékot tartasz arcod elé. De a bőröd felsóhajt mámorában, szinte érzed, ahogy a meleg elkezd csörgedezni az ereidben, ahogy lélegzik a bőröd a sugaraktól. Elindulsz, hevesen, boldogan, pezsegsz, táncolsz, énekelsz! Annál csodálatosabb érzés nincs, én mondom Tom. De eltelik egy kis idő. Egy nap, két nap, de ott úgy érzed, hogy abban a világban se órák, se percek, mintha minden megállt volna, csak te nem. S a fény már nem vakít, a sugarak viszont perzselik a bőröd. A szemed már nyitva, de a testedet mintha tűzön hevített kardok sebeznék. És Pokolba kívánod az égen lángoló Testet, könyörögsz a barlang hűvös csöndjéért. Ez a szerelem barátom.
- És mit lehet ilyenkor csinálni? Hogy lehet ezt túlélni?
- Sehogy Tom. Meg fogsz halni, ahogy meghal mindenki. Aztán felkelünk egy másik barlangban, és csak egy rossz álomnak tűnik az egész. - Azzal a vándor beleharapott száraz kenyerébe, mosolyogva a Napba hunyorított, majd az amerikai vállát megveregetve elsétált a messzeségbe. Tom még hallotta, ahogy fütyörészik."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése