az ókori filozófus okos megjegyzéséről.

sokat gondolkodom a jövőn. sokat gondolkodom, mi lenne a helyes. az Okosok szerint ugyebár élni kell a jelennek, meg örülni a mának, teszem is, egy hónapja hedonista rómaikat megszégyenítő életmóddal, de ez is csak inkább menekülés, mint élvezet. és ez se megoldás. meg a másik véglet se. pedig hát júlia imádja ugyebár a végleteket. de azt vettem észre magamon, hogy a régi drámahősnőből, aki minden élethelyzetet a hullámvasút minden jó és rosszával együtt élt meg, most hidegvérű és hallgat. ritkulnak a dühkitörések, és a macskát simogatva képes végignézni olyan jeleneteket, ami után régen sírva rohant volna berúgni. (az utóbbi ettől függetlenül még működik). az érzelmeim nem múltak el (legalábbis remélem), nem mondanám, hogy lenyugodtam. de már nincsenek őrült elhatározásaim, hogy "mától" meg "holnaptól", nem akarok már elszakadni az énemtől, aki vagyok, ezt olyan sokszor megtettem már, picsát csinálva a számból, és haragudva magamra, hogy "ajj, pedig már múltkor is megfogadtad". elhatározni, hogy holnaptól laza leszek és mindent könnyedén veszek? elragadóan hangzik, tényleg, megy legalább úgy fél napig. popper is megkérdezte: hol van a sorsban megírva, hogy az embernek boldognak kell lennie? félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy holnaptól belemerülök a depresszióba, okom nincs rá. de minek színészkedjek bármit is, vagy vegyek fel olyan tulajdonságokat, amik nem is én vagyok? más példa, ez rossz volt. egy nőt megcsalnak (nahát), elhordja mindennek a férfit, a férfiakat, az összeset, lepacsizza a barátnőjével, hogy éljenek a szinglik, ő aztán soha többet férfival, isten ments. aztán nagy szingli örömében elmegy bulizni, előadja a flegma picsát, és közben a szemhéjak alatt vadászik, kacérkodik, és hopp ott van egy ágyban. nem bánja, csak egy éjszakás kaland, éljen a szinglik szabadsága, aztán lerágja a körmét, hogy miért nem ír a srác, és menjen ő is a faszba. ó hány nő csinálja ezt, hányszor tettem ilyen elhatározásokat én is. ahogyan az ilyen családi balhés esték után is mi mindent fogadtam már meg. ugyan már. miért próbálunk mások lenni, mint amik vagyunk? miért nem az tetszik? mert akkor több fájdalom ér? lehet. de buta kijelentésekkel még nem fognak elmúlni. dühös vagyok magamra egy rakat dolog miatt. nem sorolom. de tudom, hogy az ilyen oktalan végletes kijelentések csak éppen addig életképesek, amíg nem jön újra valami kiborító. ha másokkal képesek vagyunk kompromisszumokat kötni, magunkkal miért nem? hát lehet úgy a világgal rendbe jönni, hogy végletek között hadonászunk? ahogy a kapcsolatban is, adunk és kapunk. az is valahol egy kompromisszum, máshol miért ne működhetne?  "Te figy Sors, tudom, hogy az alkohol rossz és csúnya dolog. Beszéljük meg, hogy pénteken és szombaton elmegyünk a barátokkal iszogatni, máskor viszont nem." valahol végülis minden az egyensúlyról szól. ahogy én is mindig középutat keresek, csak sajnos soha nem találom meg. talán pont azért, mert a végletek sokkal csábítóbbak, sokkal erősebbnek érzi magát tőle az ember. úgy érzi, így fog célba érni. múltkor azt mondtam nővéremnek, hogy "alkalmazkodni kell. nem, nem behódolni, alkalmazkodni." ezt a rém bölcs megjegyzést az anyám által traktált takarításra értettem, de ez lényegtelen. én megmondtam, hogy "anyukám, megcsinálom, de akkor, amikor én szeretném." én mondom, működik. ehhez lehet más tényezők is hozzájárultak, amit most pláne hosszú lenne kifejteni, de a lényeg tényleg csak annyi, hogy felesleges drámai kijelentésekkel olyan elhatározásokat hozni, amiknek csak épphogy köze van hozzánk (mert nem mondom, hogy nincs bennünk, csak ott van ezer más dolog is..például az eszünk, meg a szívünk, egyéb elhanyagolhatónak tűnő semmiségek..). hol is tartottam? igen, jövő. meg álmok, korábbiakra utalva. igen, valóban megint eljött az álmodozós korszakom, de ez most valahogy más. tudom, hogy ezt és azt meg kell tennem, hogy ezt meg azt elérjem, de ami addig történik, képlékeny. nem kell kapkodni, de legyünk vele tisztába, hogy nincs időnk (életünk). legalábbis Buddha szerint, de szerintem elég okos fazon volt, úgyhogy hiszek neki. nem tudunk holnaptól más életet élni. esetleg meg kéne próbálni a saját életünket mássá tenni, úgy, hogy abban MI működni is tudjuk. ha már egyszer miénk, és sajnos talán az egyetlen dolog, ami életünk végéig kísér (haha), akkor fogjunk kezet és csináljuk végig együtt. konzekvencia: ez a "csináld, vagy nem csinálod sehogy" már bocsánat, de faszság. arra jó, hogy ostorozzuk magunkat.  középút igenis létezik. ehhez viszont két dolog kell: először is végtelen (!!) türelem. másrészt, hogy a parányi százalékban működő eszünk és a világot is megváltó hatalmú szívünk ne ellenségként kezeljék egymást, hanem barátként, akik kommunikálnak egymással. ez hol sikerül, hol nem (mint egy házasság), de legyünk jófejek, és fogadjuk el, hogy e kettőtől vagyunk lényegében azok, akik. hát van értelme az örök háborúnak?



u.i.: rohadtul nem erről akartam írni. na majd legközelebb.