finito

olyan dolgok váltak értékessé másoknak, amit nem vagyok hajlandó elfogadni. nem akarom észrevenni, olyanná válni pedig végképp nem. minden olyan mű és színpadias, utópia a belvárosban tele illúziókkal, mélységgel vagy épp valami álcázott szerepmentes egyszerűség, mert ez a divat, rajongjunk az ismeretlenért, mert olyan titokzatos, egyedi, tenger? vagy tűz? vagy csak egy kibaszott keret.

nem hagynak békén a hétköznapok. ahogy besötétül, egy gépfegyveres tündér gyilkolósdit kezd el velem játszani, vajon hogy vagy meddig bírom. kocsmahét 4. napja volt tegnap. de kezdeném a szerdával.

a jelenléte megnyugtatóan hatott rám, egyébként se mertem volna egyedül aludni. elég volt, hogy csak itt ül a kávéfoltos ágyamon és nyomkodja az apple-jét. zene, kispál, rajzolunk a falra, én kamerázom, hanyatt fekszem a földön, bódultan becsukom a szemem, masszírozza a fejem, jól esik, bár minden maradna így, és ne akarnék megint valami őrültséget csinálni. beleborzolok a hajába, örülünk a másiknak, eszünkbe se jut semmi félreérthető, az elmúlt 2 éve, ez így jó, így szép, ilyen egyszerűen. reggel mackónadrágban kávéztunk a teraszon, szobámban borosüveg, 2 pohár, füstillat, fáradt ventilátor. egy csöndesen mókás reggeli, tojásrántotta, kacagás az avon újságon. kikísértem, ráült a kék biciklijére, mosolyogtam, egy vigyázz magadra, elhajtott, én meg tudtam, hogy nincsenek véletlenek.
amint elment, megint rám jött az fantomszerű pánik. nem tudom, miért hisztizem, zajlik az élet, ezt akartam végül is nem? csak a vágy önálló életre kelt, és azon szórakozik, hogy lenyomjon, zsong a fejem (a fejem?), mint egy méhkas. a délután viszont ismét kizökkentett.

megérkeztem nagymamámhoz, egy pohár víz, esőillat, fülledt meleg, izzadság cseppek. irány a barackfa, és innentől csak arra fókuszálni, hogy egy se menjen kárba, melyik ágat kell húzni, nézd mama, az kell ott nekem, fára mászás, hoppá ráléptem a spenótra. jön a lepedő, kifeszítés, rázd rázd rázd, zuhognak a sárga édességek. kivételesen nem asszociáltam semmire, csak a tények voltak fontosak. bent finom lekvárillat, fortyog a fazékban a már legyőzött gyümölcs, kavargatom és legszívesebben megmártóznék benne meztelenül. a még reménykedő szemeket megmosni, forró vízbe, szinte hallom, ahogy sikítoznak, addig csöndben csemegézem, és elcsodálkozom a magok gyönyörű mintázatán...talán ez az igazi művészet? nagyi elém borítja a gőzölgő gyümölcsöket, "anya piros tál a húsa, héjamegamagja barnába" - türelmetlenül kaptam kézbe az első áldozatot, egy hirtelen au, forró, barack még nem égetett meg,nem érdekel, szinte már érzem is a csillogást a szemeimben, a már puha, meleg, illatozó nedű megadja magát a kezemben, szinte magától vetkőzik ki a ruhájából, a nektárízű lé erkölcstelenül folyik a kezemre, ahogy a magot próbálom kiszabadítani. elveszik a világ, csak az illat van, a látvány, és az érzés, ahogy a mézédes kezemmel turkálok a gőzölgő barackokban. nagyi kavarja a lekvárt, ismét felcsap az édes bódítószer, jönnek a befőttes üvegek, nyalogatjuk az ujjainkat, mindenki kivégezve. egy percig sem jutottak eszembe az elmúlt 2 hét eseményei. az elmúlt 2 hét emberei.

az este szokásosan indult. kivéve azt, hogy most nem négyen ücsörögtünk a galérián, hanem tízen.. ha nem jön julcsi, fogom magam és hazamegyek, van értelme itt ülni és csak kattogni? nem sok. de pár fröccs és 2 vodka még nekem is meghozta a hangulatom. átmentünk akácba, nem tudom miért, mentem utánuk, miért ne. tömeg, füst, zene, részegek, macifröccs, irány hátsó pult, a megszokott piros asztal, sárga falak, a kopott box és a bordó kisszékek; semmi nem változott. annyi minden történt már itt. annyi minden... elő a kamera, unalmas egy társaság, hát a mellettünk ülő két művészformához fordultam, egy sablonos kérdés, mosoly, ki utasítaná vissza? B. szép dolgokat mesélt, értelmes tekintettel, s bár én elég befogadónak érzem magam, ez még nekem is sok volt. pedig koncentráltam, a kamera az ölemben fölfelé, őt nem zavarja, mondta és mondta, akkor jöjjön a kalapos, megkérte, hogy kapcsoljam ki, idegesíti, rendben, kikapcsoltam. folyamatosan lefoglaltak, macifröccs? köszönöm jöhet, ennek ellenére mindketten fantasztikus személyiségek, művészlelkek. vannak véletlenek? nincsenek. furcsa gabalyokban (nincs ilyen szó egyébként, de nem jut eszembe más) megy ez a dolog, szinte evidens lett volna, hogy ismerjük egymást hárman. szóval megtörtént a nagy felismerés, jöttek a nevek, a szokásos "úú őt is ismerem", a sztorik. egyre többet ittak, a kalapos egyben szerelmes is lett, a hatalmas kék szemek szinte már teljesen körbefontak, szokásos bókok, az egyre kellemetlenebb kérdések, B. próbált megmenti, jöttek a körmönfont mondatok, már megint nem értem, mentsen meg valaki... a villám akkor ütött be, amikor a kalapos megkérdezte, hogy leszek-e a felesége. olyan általános csajozós duma, nem is tulajdonítottam volna neki nagy figyelmet, ha nem pontosan egy éve, pontosan ugyan ezen a helyen, ugyan ilyen szituációban hallottam volna utoljára. csak akkor nem a szemeimbe, hanem a floppy táskámba szerettek úgy bele. egyre megy. elmentek, mi is mentünk utána. hajnal, séta király utcán, roni abc, kifli és kakaó, fúj a szél, hideg van, mi még kicsit szédelgünk, pad. kamera lemerült, julcsi csakazértis bohóckodni akar, megörökítjük a romantikus pillanatot, futás le a metróhoz, nem, még egy cigi, jól van. meglepően sokan vannak, mindenki álmos és gyűrött fejjel, mi egy sztorin nevetgélünk, aztán kacagunk, hangosak vagyunk, mindenki minket néz, nem baj, nézzenek. felszállunk, a maradékot kiengedjük, a vállára dőlök, és a következő dörmögő hang már az "örs vezér tere, végállomás. a viszontlátásra."