Olyan jó, olyan "felnőttes" lenne Veled ezeket a dolgokat személyesen megbeszélni. Úgy, ahogy bármi mást is, amiről rengeteg emlék van, pl. legutóbb a gyarmatokról. De akárhányszor próbálkozom magunkról beszélni - vagy erőszakosan, vagy finoman - , ingerült leszel. És akkor két opció van számomra: belemegyek és összeveszünk, vagy megijedve a konfrontációtól elterelem a témát és elfelejtjük, mintha fel se merült volna. Példa? Számtalan. 

Látom a próbálkozást és baromi jól esik. Látom, hogy megérted és próbálsz tenni, ahogy én is. Mindketten, ahogy tudunk. 

De ez nem fog változtatni a tényeken: nincs csók, nincs szex, nincs kommunikáció. Milyen perspektíva van ezekkel a feltételekkel 30-40 évig? Vagy hogy tervezzük? 

Ha ezeket látjuk: miért nem lehet megbeszélni? Együtt vagyunk már ehhez egy ideje. Homokba dughatod a fejed - kifogásokat keresve -, de ezzel én nem fogok "elvegetálni" egy életen keresztül. És nem abban a világban élünk, hogy ez jelentené a férfiasságot, sőt...

Ha a kifogás valójában komoly indok: miért nem mondod el? Hogy tudnék változtatni anélkül, hogy nem vagy hajlandó kommunikálni? 

El lehet lenni egy darabig az udvarias érdeklődéssel - milyen napod volt, hogy telt a munka, jó volt-e az este -, de meddig? 

Meddig teszünk úgy, mintha minden rendben lenne? 

A "legyünk együtt" egy segélykiáltás.

Tudod, hogy nem vagyok jól - hiszen egy röpke pillanatban beszéltünk róla, - amire úgy reagáltál, hogy "úgy érzed, nem tudsz segíteni", és akkor ezt igaznak is gondoltam, és minden hisztériámtól igyekeztem megóvni téged, (hiszen jönne a vád, hogy kinek van kedve egy búvalbaszottal ágyba bújni, de ez egy régi dolog, elengedem). De most az a segítség, ha velem vagy, ha kérem, ha nőnek, társnak és értékesnek érezhetem magam melleted, és azt érzem szükséged van rám, ha a kétségbeesés idejében nem hagysz magamra, ha nem azt érzem, hogy egy lakótárs vagyok, aki jófejségből pirítóst csinál a másnapos barátjának. 

Mert ha nem így van - és kezdem e szakadék szélén érezni magam -, akkor azt érzem, hogy minden boldogtalanságom forrása a párkapcsolatom, amihez annak ellenére ragaszkodom, hogy teljesen távol vagyunk. Nem akarom ezt se gondolni, se érezni, felismerni meg végképp nem, de ehhez az kell, hogy része legyél az életemnek: mind testileg, mind lelkileg.