SENKI ne kérdezze meg tőlem, hogy HOGY VAGYOK, amikor látszik h KURVA SZARUL.
és nem, NEM fogok válaszolni a BAJ VAN? kérdésre sem.
kérés2.
SENKI ne jöjjön nekem azzal, hogy minden rendben lesz, carpe diem meg nézd milyen szép idő van, mert éppen BASZOTTUL nem érdekel, hogy süt a napocska, amikor úgy érzem h savat öntöttek a hüvelyembe!
KÖSZÖNÖM.
u.i.: apropó, nővéremet is kirúgták. zsír a buli.
egy ismerősöm - akit fél éve nem láttam, és alig beszéltünk azóta - képes lenne azonnal bicajra ülni és idejönni, holott fogalmas sincs mivan, de TE egész nap baszol érdeklődni. jól esik, komolyan.
fáradt nyűgös dühös ingerült feszült ideges, átlépte a napi bkv-kvótát, van egy lapos gyújtója, cigizik és kávézik, úszik a papírzsepiben és várja az estét, mert hátha megváltás lesz.
napjaim a műelemzésről és angolról (kéne hogy) szól(jon.)
a keddi kiállítás, a szerdai meseszép és katartikus hóvihar, a csütörtöki nagy alvás, a pénteki filmklub és persze a borozgatás E.-nél, érzelmi filozofikus szónoklatokkal és a reggeli pizsamában ücsörgéssel. a napsütésben sétálás és zene. ma anya hazajött, (van londonos kulcstartóm jeaaah), és csodák csodájára mindenki nyugodt. a "nagy hétvégi tanulás" persze most is kimarad(t). nemsokára itt van a Sz., a csodásfantasztikus szőke művésznő, akinek már a jelenlététől is mámorban fürdök. holnap pedig ismét szépmű B.-vel, alig várom, hogy viszont lássam faragó géza képét, amivel nem lehet betelni.
most louis amstrong szól, mindjárt felforr a víz a tejeskávéhoz.
amikor majd iszom a piros pöttyös bögréből az utolsó kortyokat, kinyitom a szemem és visszatükröződik a szemem az aljáról, kijelenthetem: rendben vagyok.
ma ítéletidő zuhant a városra. tipikus hóvihar, amikor az arcodba vágó szél a szemedbe fújja a hideg hópelyheket - amiket ilyenkor gonosz puskagolyóként érez a bőr, és csak lehajtott fejjel tudsz előretörni, úgy érezve, hogy az egész világegyetem éppen veled szembe rohan üvöltve.
megkönnyebbült sóhajjal a villamoson néztem ki az ablakon a margit hídon átdöcögve, és nem láttam semmit. se házak, se parlament, se hegy, minden FEHÉR és KÖD csak a szomszéd síneken töretlen erővel sikló sárga "kombínó" ad némi életjelet. eszembe jutott a hs7 "utazás a kegyetlenbe" c. száma. nem állt messze az igazságtól, külön matekra igyekeztem. az igyekezet enyhe túlzás. /bár meglepő módon igen hasznos egy óra volt.../. másfél óra függvények közti kínok közepette elállt a hóvihar is. már senki nem küzdött, már senkinek nem volt összeráncolva a homloka, nem látszódtak néma káromkodások a szájszegletekben. ott álltam a moszkva téren, ami akkor éppen úgy tűnt, maga a világ közepe. a 2 órával azelőtti állapotra csak az 5 centis gusztustalan, kásás, fekete latyak emlékeztetett, mintegy szőnyegként beborítva a teret. az emberek megint jöttek-mentek-siettek-tolakodtak-fellöktek-bérletetelővettek és vártak az óra alatt, az árusok, a hajléktalanok és kéregetők előjöttek a búvó- és menedékhelyekről. a fornettisnél megint áll a sor, és lehet virágot venni a lépcső alján. mintha túléltük volna a világ végét.
a metrón tömeg. néni, átadom a helyet, beszélgetünk. valahogy számomra az idős emberek egy külön világ, amit talán soha nem fogok megérteni. mert ha egyszer én idős leszek - remélem lesz rá lehetőségem -, akkor már nem ILYEN idős leszek. amit sajnálok.
R szerelmes, a megfelelő lányba, aminek örülök. megérdemli, és nagyon remélem, hogy most sikerül. persze egy kicsit sajnálom is, mert így még kevesebbre redukálódik az amúgy is csekély fröccsözős-beszélgetős délutánok száma. de legalább van értelme a lemondásnak.
hazafelé a héven, rákosfalvánál, ha kinéz az ember balra, van egy nagy, hosszú rét befelé, a rákospatak partja. az egészet beterítette a fehér hó, és csak egy pötty látszódott középen: egy néni piros táskával. mintha egy vászont lekennék vastagon fehér temperával, és ecsettel belepiszkítanék egy fekete és egy piros pontot a nagy semmibe. valahogy megfogott a dolog, nem tudom miért.
a vastag boríték már csak feladásra vár. benne a fénymásolt igazolások, a jelentkezési lap az iskolák sorrendjével. papír a tizenötezres befizetésről. valami drámait kéne most éreznem.
még mindig fúj odakint a szél, amit a redőnyök csapkodásából hol hallok, hol nem. másnak talán félelmetes lenne ez a hang, de én már megszoktam, és olyan, mint egy csendestárs, aki ilyenkor megküzd helyettem az időjárás viszontagságaival. egy redőny.
nem tudom miért írtam le ezeket. tudnék még írni ilyen semmiségekről, apró benyomásokról és mozzanatokról, amik a nap folyamán folyamatos impulzusként jönnek. valószínűleg csak az időt pocsékolom vele most is. de ő is szeret engem pocsékolni; ez egy érdekes szimbiózis kedves olvasó.
délután két fantasztikus nőszeméllyel voltam egy fantasztikus kiállításon - amiről írnék, ha lenne erőm, de fáradt vagyok. majd vasárnap. megnézem akkor is.
mégis talán a legjobb pillanat az volt, amikor a 3as villamoson zötyögtünk hazafelé, forró teát és cappuccinot szürcsölgetve. őszinte mosolyok és nevetések burkában repült el az idő.
az esti "kötelesség" pedig hihetetlen jól esett, szeretek odajárni és egyre inkább egy nagy buli az egész.
csak hogy ne legyen ennyire kerek itthon várt rám egy tucat tanulnivaló, amit könnyed léhasággal hagytam pihenni az ágy szélén.
anya nincs itthon, a londoni múzeum hűvös termeit rója, és szép vagy sem, de jól esik egy kicsit nélküle. talán átragad ránk róla a mindennapi szürke felhő, ami a vidámság ellenére ott van a feje fölött.
ismételten utol kell érjem magam. kezdek hozzászokni.
2012. február 13., hétfő
egyfelől szemöldökhúzva jelentem ki egyszerű bűntudattal, hogy elszúrtam. nem láttam és terveztem előre.
másfelől röhögve jelentem ki hasonló egyszerűséggel: majd az élet hozza, ahogy akarja.
mert valahogy mindig van.
csak az a feladat, hogy a valamiből jót főzzünk.
és emiatt nem aggódom.
2012. február 12., vasárnap
ezt tegnap olvastam
"vagy csinálsz valamit és komolyan veszed, beszéljünk bármiről is az életben, vagy fél esetleg negyed munkával csinálgatod bármiféle eredmény és a fejlődés szikrája nélkül, megragadva egy mocskosul szánalmas szinten, ahonnan soha nem fogsz előrelépni, mert majd holnap, mert ez most még belefér...kurvára nem fér bele."
egy hónapja dehogymégannyise izgatottan vártam ezt a napot "HÉTVÉGE" örömittas sóhajokkal.
érdekes módon megszerettem a hétköznapokat.
a rendszerességet, rendezettséget.
nem is erről akartam írni.
talán arról, hogy ilyenkor a 7.06os HÉV-re való felszálláskor a délutáni hazaérkezésig kizökkenek az itthonból, emberek és barátok vesznek körül, matek és magyar órák, élces német órák, egyszerű vagy szórakoztató személyiségek, de manapság még az idegölőek is élvezetesek.
nem, még mindig nem erről akartam írni.
talán a változásokról.
ma kaptam egy meglepő üzenőfali bejegyzést mr. koppenhágától félittasan, és nem igazán tudtam hová tenni. talán a személyiségéből adódóan. de ez most mindegy is, a bevezetőket amúgy is elbagatellizálom. igen, van ilyen szó.
nem a tanulástól vagy a megpróbáltatásoktól félek. ezeken csak túl kell esni. sikerül, ahogy.
a változástól talán?
lehet.
de nem is igazán. azt várom a legjobban.
szeretem a változásokat, mert úgy hiszem, azok visznek előre.
megint a döntésekkel harcolok. hogy a döntéseim helyes változás irányába visznek e.
a változások a döntéseim függvényében történnek.
talán a helyes döntésekbe zavarodtam úgy bele.
és hát igen: az előbbi mondatom is a TALÁN szóval lendül neki.
