ma ítéletidő zuhant a városra. tipikus hóvihar, amikor az arcodba vágó szél a szemedbe fújja a hideg hópelyheket - amiket ilyenkor gonosz puskagolyóként érez a bőr, és csak lehajtott fejjel tudsz előretörni, úgy érezve, hogy az egész világegyetem éppen veled szembe rohan üvöltve.
megkönnyebbült sóhajjal a villamoson néztem ki az ablakon a margit hídon átdöcögve, és nem láttam semmit. se házak, se parlament, se hegy, minden FEHÉR és KÖD csak a szomszéd síneken töretlen erővel sikló sárga "kombínó" ad némi életjelet. eszembe jutott a hs7 "utazás a kegyetlenbe" c. száma. nem állt messze az igazságtól, külön matekra igyekeztem. az igyekezet enyhe túlzás. /bár meglepő módon igen hasznos egy óra volt.../. másfél óra függvények közti kínok közepette elállt a hóvihar is. már senki nem küzdött, már senkinek nem volt összeráncolva a homloka, nem látszódtak néma káromkodások a szájszegletekben. ott álltam a moszkva téren, ami akkor éppen úgy tűnt, maga a világ közepe. a 2 órával azelőtti állapotra csak az 5 centis gusztustalan, kásás, fekete latyak emlékeztetett, mintegy szőnyegként beborítva a teret. az emberek megint jöttek-mentek-siettek-tolakodtak-fellöktek-bérletetelővettek és vártak az óra alatt, az árusok, a hajléktalanok és kéregetők előjöttek a búvó- és menedékhelyekről. a fornettisnél megint áll a sor, és lehet virágot venni a lépcső alján. mintha túléltük volna a világ végét.
a metrón tömeg. néni, átadom a helyet, beszélgetünk. valahogy számomra az idős emberek egy külön világ, amit talán soha nem fogok megérteni. mert ha egyszer én idős leszek - remélem lesz rá lehetőségem -, akkor már nem ILYEN idős leszek. amit sajnálok.
R szerelmes, a megfelelő lányba, aminek örülök. megérdemli, és nagyon remélem, hogy most sikerül. persze egy kicsit sajnálom is, mert így még kevesebbre redukálódik az amúgy is csekély fröccsözős-beszélgetős délutánok száma. de legalább van értelme a lemondásnak.
hazafelé a héven, rákosfalvánál, ha kinéz az ember balra, van egy nagy, hosszú rét befelé, a rákospatak partja. az egészet beterítette a fehér hó, és csak egy pötty látszódott középen: egy néni piros táskával. mintha egy vászont lekennék vastagon fehér temperával, és ecsettel belepiszkítanék egy fekete és egy piros pontot a nagy semmibe. valahogy megfogott a dolog, nem tudom miért.
a vastag boríték már csak feladásra vár. benne a fénymásolt igazolások, a jelentkezési lap az iskolák sorrendjével. papír a tizenötezres befizetésről. valami drámait kéne most éreznem.
még mindig fúj odakint a szél, amit a redőnyök csapkodásából hol hallok, hol nem. másnak talán félelmetes lenne ez a hang, de én már megszoktam, és olyan, mint egy csendestárs, aki ilyenkor megküzd helyettem az időjárás viszontagságaival. egy redőny.
nem tudom miért írtam le ezeket. tudnék még írni ilyen semmiségekről, apró benyomásokról és mozzanatokról, amik a nap folyamán folyamatos impulzusként jönnek. valószínűleg csak az időt pocsékolom vele most is. de ő is szeret engem pocsékolni; ez egy érdekes szimbiózis kedves olvasó.
itt egy szám estére. kellemes, nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése