Tudod, hogy nem vagyok jól - hiszen egy röpke pillanatban beszéltünk róla, - amire úgy reagáltál, hogy "úgy érzed, nem tudsz segíteni", és akkor ezt igaznak is gondoltam, és minden hisztériámtól igyekeztem megóvni téged, (hiszen jönne a vád, hogy kinek van kedve egy búvalbaszottal ágyba bújni, de ez egy régi dolog, elengedem). De most az a segítség, ha velem vagy, ha kérem, ha nőnek, társnak és értékesnek érezhetem magam melleted, és azt érzem szükséged van rám, ha a kétségbeesés idejében nem hagysz magamra, ha nem azt érzem, hogy egy lakótárs vagyok, aki jófejségből pirítóst csinál a másnapos barátjának.
Mert ha nem így van - és kezdem e szakadék szélén érezni magam -, akkor azt érzem, hogy minden boldogtalanságom forrása a párkapcsolatom, amihez annak ellenére ragaszkodom, hogy teljesen távol vagyunk. Nem akarom ezt se gondolni, se érezni, felismerni meg végképp nem, de ehhez az kell, hogy része legyél az életemnek: mind testileg, mind lelkileg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése