tegyük fel, hogy egy piacon vagyunk. egy átlagos piacon, teljesen lényegtelen, hogy hol.
az almák és a körték egymás melletti ládában nyugszanak a pavilonon.
minden reggel kirakják őket, ugyanoda, ugyanabban az időben, és megkezdődik a csacsogás.
a körték udvarolnak a szép piros, zöld, nagy, kicsi, édes, savanyú almáknak, akik tehetségtől függően elpirulnak és várják a további bókokat, mindaddig, amíg valaki ki nem veszi őket a ládából.
egyes körték életre szóló társat keresnek, családról álmodoznak, némelyik csak flörtölget. volt egy alma, akinek volt dolga sok körtével, és jóba van az almatársaival is, egészen jól érzi magát ott a ládában. sőt, egyre többet beszélget egy-egy körtével, némelyekkel sokszor, valakivel ritkábban, de feltűnik neki, hogy szívesen beszélgetnek vele, ez jól esik neki, örül. viszont az is feltűnik neki, hogy akikről szó van, az saját almatársai. hogy a körték őszintén, nyitottan elmondják neki mindazt, amit az almákról gondolnak, vagy azokkal csinálnak, tanácsot kérnek vagy lelki támaszt. nem baj, ennek is örül, ezt kevés almatársa mondhatja el magáról. persze néha néha eszébe jutott, hogy a körték már nem úgy tekintenek rá, mint a többi almára, hanem mint körtetársaikra. nem zavarta. miért zavarná, ez tökjó. mígnem egyszer a piacon egy fiúcska felkapta őt a ládából, és ahogy távolodott a ládától, senkinek nem tűnt fel. nem is tudta igazán, hogy az almáktól vagy a körtéktől reméljen e némi búcsúpillantást, hiszen egyik sem érezte már odatartozónak. mélyen, fájdalmasan beleharapott a fiú és elkiáltotta magát: "ANYA, ENNEK AZ ALMÁNAK KÖRTE ÍZE VAN!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése