tulajdonképpen az emberi szabadság örök létét bizonyítja, hogy bárhol, bármikor vagyunk, akármelyik korban, a föld bármely részén, hazudhatunk.
az, ami kijön a szánkon, amit leírunk, említünk, közlünk, kimondunk vagy bizonyítunk nem feltétlenül igaz. sőt, legtöbbször nem igaz. nem kell annak lennie, hiszen a másik csak általunk értesül, ergo nem saját tapasztalat által. hogy hogyan adjuk magunkat elő, mint kommunikációs csatorna, az más. egyesek rosszul hazudnak, egyesek jól. nyilván könnyebb írva egy monitor mögül, telefonon, üzenetben, levélben, hiszen ilyenkor a nonverbális jelek nem érvényesülnek. esetekben irtó nehéz szenvtelenül a másik szemébe fröcsögni a fiktív faszságokat (mmmmicsoda alliteráció júlia!), sokaknak viszont ez sem akadály. de leírni annyival könnyebb mindent. amit az ember olvas, azt elhiszi. senki nem csücsül ott a vállán és suttogja a fülébe, hogy "Hümm hát én azért elgondolkodnék hülye gyerek". persze akkor is hazudunk, amikor mi magunk se vesszük észre. nevetés. durci. mosoly. "köszi minden rendben": a legundorítóbb az egészben, hogy saját magunkat is átverjük. (hol itt a logika kérem?). ha hitegeted magad, az se jobb. az önámítás ugyanúgy hazugság rózsaszínnel írva glóriával.
aztán sértődés meg világfajdalom van, amikor ezek a hazugságok kiderülnek. mert mindenki úgy gondolja magáról, hogy milyen őszinte, ő megmondja, ő megmeri. bezzeg mások. mások bezzeg.
tehát felmerül a kérdés: kiben bízzon az ember, ha még saját magához se őszinte?
van e bizalom? van e őszinteség?
van e "igaz" ?
eszembe jutott erről egy régi társasjáték:
Ki nevet a végén?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése