fájó végtagokkal keltem, még zsongtak a rossz álmok a fejemben. röviden: bal lábbal. mindegyikkel, egyszerre. aztán megláttam viktorinát a hév megállóban, ahogy vár rám, aztán jázmint, aki csatlakozott. aztán apránként megérkeztek suli elé a többiek a tujáknál az épület előtt. a közös cigiszünet alap. nyűgösen és fáradtan haza, kár, hogy nem jönnek velem. kis pihenés, vissza. délután 4től 3xmásfél óra vár rám, a kapu előtt már verődik össze a csapat. első órán mindenki elvan, ahogy tud, én tumblrön szokás szerint, éljen a wifi. aztán nem kellett sok invitálás, az egész szak 10 percen belül úgy döntött, hogy akkor nem marad a második - és egyben a hét leghalálosabb - óráján, akkor vonulás match, csüccs ikea, sör-bor mindenkor. este 7-re kellemesen berúgtam, mondani se kell, művészetfilozófiára nem mentem már vissza. valamilyen okból kifolyólag a hév szürke ajtaja előtt úgy döntöttem, hazagyalogolok. régen csináltam ilyet, régen viszont gyakran. eszembe jutott, hogy anno milyen kis elvont arc voltam. órák hosszat sétáltam, sötétedés után elbicajoztam az erdő szélére zenét hallgatni, hétvégi reggeleken a naplás-tóhoz firkálgatni. hiányzik ez az énem. valahol útközben nagyon elveszett. szóval trappoltam haza, szédelegve, hol lehajtott fejjel, hol mosolyogva, egy raszta hajú kutyasétáltatós srác még csatlakozott is egy darabon, elmentek mellettem kerékpárosok, közértből hazagyaloglók, futók, elvált nők és kocsmába igyekvők, suhogtak hévek, villogtak buszok. jól esett a levegő, a külvárosi zaj. sok dolgon merengtem. a kezelésen mondottakon, az újszerű életen, a rengeteg feladaton, a tegnap történteken, érzetteken, a folyton bennem viaskodó mumusokon. aztán a futó beszélgetés alkalmával mr K.-val felmerült a Megbánás, mint olyan, fogalom. naponta bánok meg úgy átlagosan félezer dolgot. najó, ez enyhe túlzás, de sokszor emésztem magam. aztán visszagondoltam, hosszabb életszakaszokra, főleg párkapcsolatokra vonatkozólag. ki mennyi csalódást és keserűséget okozott, hányszor bántam meg a rájuk pazarolt időt, kezdve gergőtől máig. aztán valahogy ezzel kapcsán eszembe jutott egy idézet, miszerint mindig azt fogalmazzuk meg, hogy mi hiányzik, nem azt, amire szükségünk van. ezt anno már említettem. és ezt a gondolatot erre is ki lehet vetíteni: mennyi élményt kaptam és tapasztalatot, mennyi helyen jártam, mennyit tanultam és nyertem, akár irtó nagy veszteségek által. és ha nem élek meg a csalódások által ennyi érzelmi hegyet-völgyet, lehet most nem lennének gondolataim. vagy legalábbis elég felületesek. ugyan sokszor nem volt arányban a kapott dolog a megélt fájdalommal, de hát hol igazságos az élet. aztán ott van a család. ha úgy vesszük, rém jó dolgom van. főznek, mosnak, takarítanak rám (na jó, sokat segítek, de arányaiban tekintve így sem az én dolgom egészen), nem kell rezsit és albérletet fizetnem, van kivel kiülnöm az erkélyre, aki elmegy helyettem a beutalóért, a gyógyszertárba, a közértbe, a piacra, stb. lényeg: gondoskodnak rólam. és oké, hogy másra vágyom, de azért sok ember örülne ennek. barátok? fantasztikus emberek vettek körül 8 évig, fantasztikus lányok csatlakoztak ehhez a kis csapathoz, fantasztikus emberrel lógok fél éve, fantasztikus embereket kezdek megismerni. az, hogy Magamhoz hogy viszonyulok, ezeket hogyan vagyok képes értékelni, hogy a saját cselekedeteimet, amikhez ezeknek nincs köze, azokat hogyan értékelem, más dolog. elfogadom, hogy emberből vagyok, egy rakat és még több hibával és gyengeséggel, egy csomó csalódással és lehetetlennek tűnő helyzettel, de ha megkérdezné tőlem mondjuk a helyes raszta srác a fekete kutyájával, hogy megbántam e az életemben valamit, akkor a jelenlegi pillanatban azt mondanám: nem, semmit. legalábbis azt hiszem. aztán lesütném a szemem, és azzal a szemcsillanással,. amiben benne van minden megélt rossz és jó, az átélt örömök és fájdalmak, egyszóval minden, ami miatt itt vagyok és ilyen, mosolyognék.
ez a szám annyira én vagyok.
:)
VálaszTörlés