talán meg sem történt Bob.

"- Tudod Bob, valami nem stimmel. "

Bob eközben szórakozottan ült szokásához híven törökülésben, kopottas bohócruhájában, sapkáján már jócskán megfogyatkoztak a csengők, amióta utoljára láttam. örök ifjú festett arca továbbra is valami melankolikus igazságot tükrözött, ami mindig úgy megnyugtatott oly bolondos kinézete ellenére. láttatta magát pontosabban. egyre ritkábban találkozunk. élvezettel nyomogatta a távirányító műanyag gombjait, gyönyörködve a képernyő vibrálásában, mintha nem figyelne. tudtam, hogy hallja, egy pillanatra megtorpant az ujja, majd folytatta. ez így ment még pár csendes másodpercig, aztán letette a távirányítót és kérdő tekintettel fordult felém. révén képzeletbeli lény, nem tudott hozzám szólni, de minden arcrezdüléséről tudom már, hogy mit jelent.

- Megpróbálnám elmondani, de úgysem  értenéd...

Vágott egy erőltetett sértődött grimaszt, majd hirtelen törökülésben maradva közelebb ült, szembe velem, és azzal a tekintettel, amivel először is szóra bírt, még nagyon régen, nézett. a fehér festék már kopott az arcán, de a szeme csillogása sosem fakult ki. az arcát közel dugta, mosolygott.  "mesélj", hallottam most is anélkül, hogy mozdult volna a szája.

"- Fogalmam sincs Bob. Az a bajom, hogy meg se tudom fogalmazni, hogy mi a baj. egyszerűen valami nem kerek ebben az univerzumban, tudom az OKÁT, de nem tudok megoldást. érzem, hogy fáj, de nem tudom, hogy mitől. amikor beleesel a kútba, és két választásod van: vagy lent maradsz, vagy felmászol a kötélre, és amikor végre nekirugaszkodtál, akkor a felénél elfárad a kezed, nem tudsz továbbmenni. megpróbálod 20x is, és egyre fáradtabb vagy. aztán elgondolkozol, hogy talán mégis a könnyebb utat kellett volna választanod, de inkább emészted magad, hogy nem birkózol meg a nehezebbikkel. és akkor ott lógsz a kötél közepén, se le, se fel, és közben egy állandó erőfeszítésnek teszed ki magad. valami nem stimmel itt bob. én  nekem most boldognak kellene lennem. az is vagyok! hiszen olvastad!!!!"

 Bob erre bandzsított és kiöltötte a nyelvét. ezzel mindig arra utal, hogy seggfej vagyok.

" - Amikor csatlakoztál hozzám pár órája a csöpögő esőben Örsön, amikor cigiztem, nagyon érdekes érzések voltak bennem. Olyan előjel szerű. Vagy éppen a nagy üresség szaga. Amikor úgy minden áll a maga csendjében, és pont ezért válik olyan hatalmassá, aztán kerít a hatalmába, majd terít le. amikor ott állsz, látod,ahogy az emberek futnak az eső elől, ahogy rágyújtanak, ahogy beszélnek, ahogy olvasnak, de mintha az egészet kívülről élnéd meg, valahonnét a magasból. a napjaidat köztes állapotként éled meg, nem tudod mi jön, és nem is érdekel, csak legyen, de az se jó. nem tudod mi esne jól, ha megkapod, elégedetlen vagy, nem itt kéne lenned, nem így, nem ebben a formában és környezetben. a változások valami örvényt kavartak, amiben nagyon jól helyt is álltam, szaladtam vele, aztán egy széllökés vagy akármi miatt kiestem és keresem, hogyan térhetnék vissza. a nemrég feltett kérdések távolinak tűnnek, megválaszolatlanul lógnak a levegőben, nem is akarok rájuk választ találni, hiszen minek, ha saját magamat sem érzem materializált embernek? „

Persze igen paradoxon volt ezt egy olyan valaminek kijelenti, aki fizikali valójában nem is létezik. hát persze, hogy nem értheti. lehet nem is az a fontos, hogy értse. Ült csöndben tovább, lebigyesztett ajkakkal, szomorú szemekkel figyelt, ahogy rakom egymás után egyre felhevültebben a mondatokat, mire feltettem az utolsó kérdést, újra ott ült a tévé előtt, nyomogatta a gombokat változatlan arckifejezéssel, mintha az előbbi jelenet le sem játszódott volna.

         Talán meg sem történt.