manapság

jó ez a szó, manapság. mindjárt visszatérek rá. 

szeretem, amit tanulok. senkinek nem volt kétsége afelől, hogy művészeti irányba megyek majd. úgy gondolom, hogy a művészet a világon az egyetlen, amit bár az ókortól kezdve próbálnak megfejteni, megfogalmazni, nem tud senki egy konkrét definíciót találni rá, mégis szüksége van rá az embernek. így vagy úgy. csinálni vagy befogadni. érdekes, elgondolkoztató és szép dolgokról tanulok, ezt nem tagadom. ugorjunk. 

nézzük a másik oldalát, magát az alkotósdit. egészen kislány koromban nagy kézműves ifjonc voltam, ékszerektől kezdve ruhákig, dobozokig, tárgyakon át mindent imádtam a két kacsómmal csinálni, órákig képes voltam egy szélharanggal pepecselni. rajztanfolyamok, nem egy, nem kettő, kreatív táborok. aztán jött a többi: a zene. hárfa, hegedű, gitár, ének. szerettem mindegyiket, de egyik se vált be, nem az én kifejezési műfajom. közben ott volt a tánc, amit pláne nem fogok elkezdeni sorolni. azt is szerettem, de inkább volt élvezet, mint önkifejezés. 

és persze külön meg kell említenem az írást. 13-14 évesen költő padavannak voltam kikiáltva, önképzőkör, papírok telefirkálva, apróbb publikációk, janikovszky díj, a FISZ ifjúsági meghívója. majdnem mindenki  biztos volt benne, hogy én is majd valami szerencsétlen alkalmi munkát végző garzonos írónő leszek. pláne amikor szülinapomra pilinszky-összest kértem. aztán persze ez is elmúlt. 

amikor márcsak alkalmanként kapaszkodtam egy-egy ilyenbe, akkor magát az életet éltem meg másképp. nevezzük létművészetnek. tinédzserkorom hajnalán. bajuszban és videókamerával tekertem a critical masson, hirdetőoszlopokat ölelgettem szuszuval, a templomkapuban söröztem fannival és a punkokat kérdeztük a szerelemről, kalapos kukacokat pingáltam mindenhova az alkoholos filcemmel, órákig ücsörögtem a naplás-tónál. bohém élet, szép idők voltál. 

ma mindezekre csak egy szoba emlékeztet, minden négyzetcentiméter egy-egy emléke a múlt zsongásának. manapság nem tudom, mit keresek. vagy miben. igen, továbbra is állítom, hogy érdekel, amit tanulok. de nem ez az, amit csinálni is szeretnék. tudom, hogy miben lelem örömömet, kapizsgálok erre-arra, de sehol egy újabb útjelző, mint régebben. és igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy ezzel semmi baj, mindenkinek idő kell rájönnie, mit is szeretne igazából. nem is ezt akarom megtalálni talán, hanem azt, amiben kiadhatom a bennem feszülő érzelmeket, gondolatokat, a világom. amire rámutathatok, hogy igen, ezt ÉN csináltam. amitől az embert öröm tölti el, talán még büszkeség is. (és itt nem tárgyi tulajdonokra gondolok, ez egy saját lakásra ugyanúgy igaz volna..). magamat már így-úgy kiismertem, legalábbis annyira, hogy belássam ez lehetetlen. továbbra is súlyos identitászavarokkal küzdök, de ez most nem is olyan fontos, elfogadtam, néha jót röhögök magamon, és ha én egy olyan egyéniség vagyok, akinek sok egyénisége van, hát legyen, mert ilyennek is lehet lenni, nem teszek már fel magamnak "ismerd meg önmagad" kérdéseket. ellenben az élet nagybetűs kérdéseit nyáron és az elmúlt hónapokban sokat feszegettem, aminek oka talán pont az, hogy valami értelmet keresek a manapság eluralkodó nagy büdös semminek. mert hát miért akarná az ember megfejteni az univerzum, az emberek, a kapcsolatok, az érzelmek lényegét, ha egyszer jól érzi magát, és tök mindegy neki? minden filozófus magányosan halt meg. na jó, majdnem mindegyik. ettől függetlenül ezt nem tartom rossz dolognak, szeretek ilyenekről beszélni, írni, építem vele saját kis fantasztikus érzelmi intelligenciám, ami néha már üvöltve próbál ellenkezni, mindhiába. 

szóval ez van manapság. valami önmegvalósítás útjának-módjának keresése. mondjuk ez van úgy sacper 10 éve, nem tudom min vagyok úgy meglepődve. mindig is utáltam, hogy semmi ilyesmivel nem büszkélkedhetek , amit megkérdeznek, hogy "na, és mit szoktál csinálni?", évről évről azt éreztem, hogy állandóan csak kutakodom, de nem jutok semmire, de akkor legalább próbálkozások, kísérletek voltak, amik időről időre enyhítették sóvárgásom. ez persze nem változtat azon, hogy gyorsan megunok dolgokat, baromi gyorsan, szinte már nevetséges módon. ez adódik kielégítetlen kíváncsiságomból és felületes, zárlatos érdeklődésemből. egy banális horoszkópom azzal fenyegetett, hogy ez a párkapcsolataimra is igaz, szuper jövő áll előttem. de inkább legyek kíváncsi és kapkodva akarjak mindent magaménak, mint semmit. nyilván az lenne a legideálisabb - amire ténylegesen vágyom - , hogy egy dolgot, de azt nagyon. igen, valami ilyesmi az, amire ki akartam lyukadni. a keresés leállt, már nem forognak a kerekek, itt vagyok egy fősulin, egy tucat hozzám hasonló emberrel hallgatjuk az előadásokat, és bár érdekel, nem hoz lázba. 

de reményeim szerint nem lesz ez mindig így, és ezzel le is zárnám kis lelkemnek tragédiáját, délelőtt 10re ez így pont elég. egyébként rájöttem, hogy mi olyan különleges ebben a szobában: megáll az idő, szó szerint. ha az ember bejön ide reggel 8kor és este 11kor, semmi különbséget nem lát. talán a lehúzott redőny apró résein átszűrődő fénymennyiségből tud esetleg következtetni, és a repülők suhogásának gyakoriságából, de minden hihetetlenül állandó és örök érvényű. talán ezért szeretek itt annyit lenni, és szeretnek mások is. mintha az egész világ forogna a földdel hajnali részegségben, de a küszöbön belépve az egész a töredékére lassul, és az ember nem érez pazarlásnak egy percet sem. passz, ez igazából nem tartozott a mai adaghoz, csak arról jutott eszembe, hogy 10 órával ezelőtt pont ugyanebben a ruhában, testtartásban, fényforrások és pont ugyan emellett a zene mellett pötyögtem ugyanezen a billentyűzeten, és mintha egy perc se telt volna el a kettő között. egy újfent álmatlan éjszakán és egy bögre kávén kívül persze. 

és ha már szó volt a régi hobbikról, én mindig is az irodalom kevés védencei közé tartoztam, aki igenis képes örömét lelni az írásokban. úgy h most ki is rakom egy kedvencem, ami ugyan nem a magyar irodalom legdrámaibb ékköve, de amikor az ember még úgy érzi, hogy van értelme keresni a szerelem értelmét, én akkor ebben a versben némi válaszra találtam. 

Radnóti: Hasonlatok 

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
s nem ismerem ma sem
egészen még
nehéz hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany,-
ha megharagszol,
ép oly vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.