Nagyon szeretlek. Az ilyen nehéz időkben pláne olyan sokat jelent, hogy vagy nekem. De olyan kétségbe vagyok esve. Az elmúlt 8 évem - 20 éves koromtól mostanáig - rólad és rólunk szólt, arról, hogy kapcsolatban élek, hogy szeretek valakit, alkalmazkodom egy másik emberhez, annak minden jó és rossz következményeivel. Rengeteg dologból kimaradtam, rengeteg dologban máshogy változtam, de állítom mai napig és úgy gondolom, megérte, mert annyi mindent kaptam is. De itt állok lassan 28 évesen és úgy érzem kudarcot vallottam, hogy minden igyekezetem hiába. Nem kellek nőként, nem kellek élettársként. Persze az aranyos hétköznapok ezeket elfeledtetik, de esténként, amikor kicsit megpróbálom összegezni a dolgaimat és egyenlőségeket tenni, valahogy ez jön ki az egyenlet végén. Pedig hidd el, olyan hálás vagyok. De jeleztem neked, hogy én változom, ez a változás most történik, és hogy amellett, hogy te vagy a legfontosabb, egy valaki mostanában még előrébb van: én magam. És küzdök, marcangolom magam, próbáltam veled is erről beszélni, és azt hittem - úgy éreztem - hogy talán meg is érted, miről beszélek. De annyira félek, hogy nem vetted komolyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése