pénteken az utolsó Tag is betöltötte nagykorúságának határévét.
több régi ismerőssel is találkoztam, vagyis hülyeség, hogy "régi", mert ilyen nincs, inkább ritkán látott.
megkérdezték hogy vagyok, és életemben először tényleg nem tudtam semmi értelmeset mondani. eddig ha ilyet kérdeztek szintúgy lerendeztem egy "köszi megvagyok"-kal vagy rizsáztam, de csak mert nem akartam hosszú bonyolult történetekbe kezdeni. de most csak vonogattam a vállam és összehebegtem pár értelmes mondatot, csak hogy békén hagyjanak.
a tegnapi napom rosszabb volt. nem volt itthon senki, nekem tanulni kellett volna, de nem bírtam a seggemen ülni. menni akartam. H-val találkozni, aki viszont velem nem. haragudtam rá, mégis látni akartam.
rengeteg embert hívtam fel. tényleg nagyon sokat. mondjuk eleve nem sok ember jöhetett szóba este 9kor egy "ráérsz véletlenül" kérdéshez, ezért a kör még inkább szűkült. nem, nem akartam már megint egyedül bemenni, pedig tudtam h miatta megyek be, de valami normálisabb indokot akartam. senki nem ért rá. vagy nem is sikerült beszélni. 10 percet vártam a buszra, 10et a metró indulásáig, negyed órát a mekiben a wc-re, 20 perc volt a roniban a sorban állás (mert az orrom előtt közölték, hogy már nem lehet alkoholt venni), füstölögve vettem hát jegeskávét, akkor írt h hol vagyok. mondtam h deákon és fázom. innentől kezdve a történet a szokásos. nemrég ment el. most írtó gyorsan tanulnom kéne, meg takarítani. megdöbbentett ez a tegnap este. sokszor döbbenek meg érdekes módon mostanában. de ilyen kibaszott egyedül még nem éreztem magam a világban. de nem baj, ezt meg kell tanulni. most valahogy minden úgy áll a semmi közepén. állok egy kicseszett kereszteződésben, és mindig elindulok valamerre, aztán visszabotorkálok, NEM HALADOK semerre, egy helyben toporgok, és ez nagyon dühít. legalább elindulnék valamerre, nem kell h izzasztóan, könyörtelen módon, csak tudjam, hogy tartok valamerre. telnek a napok és én kezdek lemaradni.
