Párszor elképzeltem, hogy a Nők Lapjában riportot készítenek velem. Tudom, butaság, de az ember leírhat ilyet a blogjában.
Azt képzelem, hogy a riporternő azt kérdi:
"Nagyon fiatalon jöttetek össze a pároddal, és 20 év után is irigylésre méltóan imádjátok egymást. Mi a titok?"
Én pedig ülök kukán és nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, milyen magasröptű és olvasókat csontig hatolóan őszinte és romantikus választ tudnék adni. Egy dolog jut eszembe: "nem felejtük el szeretni egymást."

És talán nem is kell több.

én döntésem

Utálni fogom magam holnap, kibaszott fáradt leszek. De ritkán van olyan, amikor egyszerűen rám jön: muszáj kiírni magamból. Legtöbbször elhessegetem, hogy majd holnap. De ez nem, nem várhat.

Hogy miért? Érdekes lesz leírnia ezt egy önbecsülés hiánnyal küzdő lánynak: azért, mert ma azon ritka esték egyike volt, amikor ki tudom mondani: "Júlia, jól csinálod. És jól csináltad."

A borfesztiválról hazajövet Katival csapódtam végül össze, és arról beszélgettünk, hogy Lackónak melyik gimnáziumot válassza. Tanácstalan, tudja, hogy ő mint anyja mit szeretne, de a leírások alapjn nem tudja eldönteni, hogy ezt melyik gimnázium tudja nyújtani. Próbáltam segíteni, de érdemleges tanácsot nem tudtam adni. Nem lennék a helyében. Nincs mi alapján döntsön.

Aztán hazaértem, és ezen gondolkodtam. Hogy én miért mentem a Szinyeibe, nekem mi volt a jó abban a 8 évben, miért csináltam végig, miért lesz egész fiatalságom legszebb 8 éve. Aztán eszembe jutott a válasz, ami már az előző mondatban is ott van: ÉN akartam a Szinyeibe menni. 11 éves voltam, május 28-án születtem, pár nap választott el attól, hogy az óvodából évvesztesként menjek, mégis beírattak 6 évesen. 11 éves, ötödikes, aki gyűlölte minden egyes napját az általános iskolában. Kitaláltam, hogy én elmegyek. Ötödikesen? Várj még egy évet, elmész hat évfolyamosba. A szül eim nem vettek komolyan. Én már pedig el akarok, és el is fogok menni. Felcsaptam nővérem iskola választós könyvét és ráböktem. Ötödiket ismételni? Ugyan, én vagyok most a legfiatalabb az osztályban, a "kis pisis". Ez nem akadály. Mi alapján döntöttem? Halvány lila gőzöm sincs, honnan is lett volna 11 évesen. Talán mert anyu közel dolgozott. Ez fontos érv, ha a 16. kerületből a belvárost választod a pubertás kor előtt. De az én döntésem volt. 

Életem legjobb döntése volt, állítom ezt 25 évesen. Legszebb 8 év. Döntenem kellett a nyelvről, a németet választottam, mert anyu is németes volt akkor. Az én döntésem volt. Lehet ha nem így döntök, perfekt angol lennék. Vagy nem, ki tudja. Jó vagy rossz döntés volt? Nem tudom a mai napig. 14 voltam.
18 évesen döntenem kellett a fősuliról. Közöltem apámmal, hogy olyan helyre nem megyek, ahol matekot kell tanulni. Kiröhögött, de ellenvetést nem tűrően választottam és nem kellett matekot tanulnom. Nagyon nem akarták, hogy folytassam anyám művészeti vonalát. Igazuk volt és van, mert az éhhalál kategória, de az én döntésem volt. Nem bántam meg. A mai napig ez érdekel. Az apám nem akarta, de az én döntésem volt ez a szakma.

17 voltam, amikor összejöttem Hápival. Szörnyű egy másfél év volt összességében. Folyamatos seveled-senélküled vak naiv picsa voltam, még ha akadtak is jó pillanatok. De anyám leszokott miatta 30 év után a dohányzásról. Ha nincs Hápi, soha nem tudok értékelni egy Tomit. Az én sokszori buta döntésem volt, de utólag hálát adok érte. Két fontos dolog történt miatta.


Tomival akkor jöttem össze, amikor betöltöttem a húszat. Mai napig vele vagyok. Lassan 5 és fél év. Az első pár évben nagyon sokszor megkérdeztem magamtól: jó emberre "pazarolom" a fiatalságom? Miért is nem élek inkább? Miért nem bulizok, flörtölök és használom ki azt az időt, amíg még vonzónak tartanak? Rengeteget rágódtam ezen. Volt sok mélypont is. De valamiért nem dobtam el magamtól ezt az egészet. Valamiért nem akartam elengedni. Ez az én döntésem volt, amit lehet 20 év múlva bánni fogok. A döntést lehet, de az elmúlt 5 és fél évet soha. Az, hogy Tomit választottam "csakazértis", szintén életem egyik legjobb döntése volt. Akár meg fogom később bánni, akár nem.


A BA nyugodalmas időszaka után (szerelmes éveink első három éve) jött az MA. Levelezőre menjek? Anyám a két év alatt folyamatosan szajkózta, hogy rossz döntés volt, nem kéne. Jött az Altair, jött nagyim haldoklása, a költözés kérdése. Elköltözzek 500 forintos órabér mellett? Elköltöztünk. Megcsináltuk. Saját lakásban élek és élünk,nekem pedig a levelezőnek köszönhetően stabil, megbízható, szerethető munkahelyem lett. Két kockázat, két döntés. Két jó döntés. Kettő olyan, ami az én döntésem volt. 

Fogalmam sincs, mi lesz a következő kérdés, amit elém hoz az élet. Talán a házasság, de én abban már döntöttem, viszont az már közös döntés. Talán a közös döntés időszaka jön. Talán az egész azon múlik, hogy hogyan tudunk közösen dönteni. 

Ami fáj, hogy nővérem - akármennyire is bizonygatja - nem az "anyám miatt elveszett" buliéveit próbálja pótolni. Nem csinál mást, mint akkor tette volna, bár lehet, hogy több élménnyel lenn több. Ő az "én döntésem" időszakot pótolja. Azért mond ellen dacosan minden családi programnak, hogy az "én döntésem" érzés meglegyen benne. Neki ez nem volt meg, és ezen soha nem fogok tudni változtatni. Talán  azért nem enged közel magához férfit, hogy elmondhassa: nekem ez kevés, és ez az én döntésem, hogy nem kell.

Mindenesetre fel kell dolgoznunk - mindkettőnknek - a nővéremmel, hogy máshogy alakult. Talán azért, mert én egy "mentsük meg fiúval a házasságot" elbaszott végeredménye lettem, akivel már nem volt olyan fontos, hogy közös döntéseket hozzanak. Talán ezért éreztem, hogy nekem helyettük kell döntenem. Talán ezért lettem cukorbeteg, ki tudja.

Én mindenesetre jelen pillanatban büszke vagyok magamra, és ez ritka. Még az is fájt ma délután, hogy barátom teljesen oda meg vissza volt azon, hogy anyjáéknál fejtett bableves van. És gondolom megint úgy evett, mint aki egy hete nem kapott táplálékot. Ilyenkor szörnyen szarul érzem magam. Mit csinálok rosszul?

De ez csak mellékes, ott tartottam, hogy büszke vagyok magamra, büszke AKAROK lenni magamra. Életem legfontosabb döntéseit egyedül hoztam meg, vállalva a felelősséget, kezdve 11 éves koromtól Akkor nem hezitáltam, mérlegeltem, gondolkodtam, csak a szívemre hallgattam.

Meg kell erősítenem magamban, hogy bízzak a döntéseimben. Ami az én döntésem volt, és felelősséget vállaltam érte, nem sült el rosszul.
Talán az önbizalom is csak döntés kérdése.

Többet kellene abba belegondolnom, hogy milyen jó dolgom van, mennyire szerencsés vagyok, és mennyi mindenért hálát adhatok.
Csodás két napot tölthettem keresztanyukámnál, ettünk-ittunk-beszélgettünk, filmeztünk, hazajöhettem a saját lakásomba, a barátommal beszélhettem telefonon, akik várnak magukhoz a csodás anyósommal együtt Balcsira, nővéremmel együtt néztük a Tűzijátékot, aztán jót dumcsiztunk, holnap megyek dolgozni egy helyre, amit szeretek. :))
Néha úgy érzem, meg sem érdemlem.

Szerepek, avagy kiről szól a filmed?

Mellékszereplő. Ennyi az életem. Családom, párkapcsolat, barátaim.
Mellékszereplő.
Mellék. Szereplő.
Én mondtam valamelyik nap Tominak, hogy "a szar filmeket is el kell jatszani valakinek."
Bárcsak lehetnék főszereplő egy szar filmben, ami rólam szól.

Egy nyári szombat este.
Mezítláb egyedül a Jókai lakótelep egy játszóterén a homokozónak támaszkodva. De legalább jó a zene. A zeném a fülemben.

Elfogadtam a közös jövőt együtt szex nélkül. Elfogadtam a közös jövőt együtt esküvő nélkül. De a közös jövőt együtt nélküled kicsit nehéz megvalósítani.
Tulajdonkeppen a jóéjt puszit és az ebédet kivéve mi szükséged van rám?

egy szokásos keddi reggelen éreztem végre a megkönnyebbülést. hosszú-hosszú idő óta most mosolyogtam egyet a reggeli első korty kávé után. konkrétan nem is tudnám megmondani, mi minden nyomasztott az elmúlt pár hónapban, nyilván nem csak a jogosítvány és a céges történet volt az, hanem valami általános súly a lelkem kis törékeny világán, ami most egyre távolabbinak és könnyebbnek tetszik. remélem sokáig így is marad.