így hó végén

vegyes érzésekkel jöttem haza az esős vasárnapi reggelen.
jó volt látni őket megint együtt, mint régen. rengeteg év telt el, összenőttünk.
az este úgy am block felejthető volt. csak pár dolog ragadott meg.

egyrészt megrémültem. F. szerint azért van most nekünk cukorbetegeknek jó életünk, hogy a sors (?) kárpótoljon a későbbi szenvedések miatt. vakság, amputálás, egyebek. az élet legtöbb területén igyekszem felelősségteljesen helytállni, de itt megragadtam. mintha nem is akarnék róla tudomást venni, elfogadni, nem tagadom, de saját magam elől rejtegetem. pedig nagyon jól tudom, mennyit rontok ezzel. és tisztában vagyok a következményekkel. vagy ezek szerint mégsem?

meglepődtem. olyan emberek is bizalmukba fogadnak, akiknek semmi okuk nem lenne, vagyis nem állok hozzájuk olyan közel, hogy ilyen őszintén elmondjanak dolgokat, amiket akár hozzájuk sokkal közelebb állóknak sem. ugyan ennek a magyarázatát nem tudom, de jóleső érzés volt, és természetesen nem élek vele vissza.

kétségtelenül az este legjobb pillanata az volt, amikor tetőn cigarettázva megnéztem a napfelkeltét.


augusztusban és szeptemberben is sok változás fog bekövetkezni. hideg-meleg egyaránt. aggódom-e? nem. alássan várom őket.