túlélve - túlhalva

sokszor felriadtam éjszaka. csöndben aludt mellettem a falnak fordulva, betakarózva. folyt rólam a víz, meztelenül is úgy éreztem, hogy a bőröm egy forró kabát. szomjas voltam, ölelésre vágytam és hűvösre. a reggel se volt jó, ahogy a továbbiak sem. ideges és ingerlékeny vagyok mostanában, aminek az okát nem tudom.
az emberek egyszerűsége néha kétségbe ejt. riadtan keresek olyan barátokat, akik a kérdéseim hallatán nem űrlénynek vagy bolondnak néznek, akik egy felmerülő (néha bizarr) gondolatra mosolyogva reagálnak. akik a villamosból kibambulva nem csak a poros járdát és az üzletek bejáratát kémlelik, hanem feljebb néznek és látják az ablakokat és az erkélyeket. akik figyelik is a környezetüket és nem csak élnek benne, mint hal a vízben. néha úgy érzem, nem jó társaság vesz körül. szeretem őket, de..nem elég. elvagyok én egyedül, sőt, szükségem van rá, és eddig nem is volt másképp, mai napig a legtöbb bogaras tevékenységem így végzem. de eszembe jutnak emberek, pillanatok, élmények, amikor a sors úgy hozta, hogy társra találtam ezekben, akik a későbbiekben motiváltak, és erőt merítettem belőlük avagy általuk. most nincs ilyen. meghallgatok, figyelek, bólogatok, invitálok, beszélek, tanácsolok, nyugtatok, elviselek, minden lelkesedés nélkül. úgy érzem, hogy valami kimaradt a nyárból, hiányérzetem van, talán pont emiatt. megoldást sokat tudok, a kivitelezés döcögős. és talán nem is aktuális.
továbbra is kérdés tehát, hogy mi lesz a lyukkal, ha elfogyott a sajt?