hol is kezdjem.
ott ültem a kör egyik részét alkotva a zöld műanyag széken, előttünk meleget és narancssárgást fényt borítva az arcunkra lobogott a tűz. közeli és kevésbé közeli emberek szemei, árnyékai. valami olyasmiről volt szó, aminek sem értelmét nem láttam, de nem is tudtam volna hozzászólni. most rémület helyett a nyugodt mosoly jött, hogy nem ide - nem ebbe tartozom. a nap korábbi eseményein járt az eszem. a 92 éves klári nénin erdőtarcsán. megélte a háborúkat, 20 évig az ország első számú múzeumának igazgatója volt, később akadémiai tag. tudása és tapasztalata egy mai fiatal számára felmérhetetlen. mára már töpörödött öreg néni, a szokásos gyógycipővel, görbe háttal, elöl 2 maradék foggal. a kubinyi kastély csendes nyugalma, a hatalmas park mind olyan távolinak tűnt a valóságtól.
másnap hajnalban nyugtalan gyomorral zötykölődtem a többiekkel a buszon. testben ott, lélekben valahol sokkal messzebb. az új terveken gondolkodtam. talán nem véletlenül voltam olyan kételkedő a moholy-nagy egyetemmel szemben. jó célnak tűnt, de nem éreztem igazinak, magaménak. ha valamit, akkor azt mindig tudom, hogy mi kell és mi nem, mire van szükségem, és mit akarok. ezt is annak hittem, de olyan rezgőlécen volt a dolog. a képzőművészetire megyek. ez már biztos, és nem tágítok mellőle, akármennyire is nehéz lesz az odáig vezető valami. út? lehet. de ha ott kell lennem, akkor ott is leszek.
éjszakánként néha másik lélek költözik belém. bambulom a plafont, ahogy tegnap éjjel is, és azon gondolkodom, mi volna a helyes, milyen elágazáshoz érkeztem, merre menjek, mi a legjobb döntés. mire vagy kire hallgassak. aztán elmerülök az álomba, és reggel felkelve butaságnak tűnik az egész. a kérdések eltűnnek, a válaszok elbújnak valami ismeretlen zugba, megy tovább az élet.
reggel olyan ráérősen elindultam. semmi kedvem nem volt hazajönni, gondoltam a jegeskávém hűséges kíséretében olvasok a parkban. a padot ki is néztem, el is foglaltam, de 10 percig bírtam. az arra sétáló öregemberek, a fiatal anyukák babakocsit tologatva, a kutyasétáltatók.. mind az ellenségeim voltak ezen a délutánon, mint valami szunnyadó szörnyekként mértek volna végig, el akartam futni. ehelyett csak egy eldugott fa tövébe ültem ruhát nem kímélve. le is öntöttem magam. kit érdekel. de még így se voltam nyugodt, a hátam mögött még mindig ott jártak-keltek a járdán, és a panelházak ablakából bárki rám láthat. és az a lány kék nadrágban is miért pont erre jön..hova mehetnék? rávettem magam az indulásra, mindenki olyan idegen és gonosz volt, vagy hideg, számító. kivéve a mellettem ülő nénit a metrón. egyébként a könyvembe temetkeztem, ilyenkor nem vagyok kötelezve mások bámulására, és hogy a kölcsönös méregetést észrevegyem. valami álomittas varázslatban mentem át az aluljárón, előttem piros cipő, jobbra egy légy, pasas lyukas nadrágban, kéregető, padlizsán, bezár a bolt, nevetés. a másodpercek töredékét veszem csak észre, mintha egy feliratból csak egyenként tudnám a betűket azonosítani.
hazudnék, ha azt állítanám, nem félek. természetes, hogy aggódom, mi lesz szeptembertől. az erős, tudatos és határozott állítások mögött persze meg-megborzadok. a nehéz idők előtt mindenkiben felmerül a kérdés, hogy képes lesz e rá, hogy hogy fogja bírni. jelenleg még én se tudom, még mindig az idővel vagyok hadilábon. de majd csak kötünk valami kompromisszumot.
ott ültem a kör egyik részét alkotva a zöld műanyag széken, előttünk meleget és narancssárgást fényt borítva az arcunkra lobogott a tűz. közeli és kevésbé közeli emberek szemei, árnyékai. valami olyasmiről volt szó, aminek sem értelmét nem láttam, de nem is tudtam volna hozzászólni. most rémület helyett a nyugodt mosoly jött, hogy nem ide - nem ebbe tartozom. a nap korábbi eseményein járt az eszem. a 92 éves klári nénin erdőtarcsán. megélte a háborúkat, 20 évig az ország első számú múzeumának igazgatója volt, később akadémiai tag. tudása és tapasztalata egy mai fiatal számára felmérhetetlen. mára már töpörödött öreg néni, a szokásos gyógycipővel, görbe háttal, elöl 2 maradék foggal. a kubinyi kastély csendes nyugalma, a hatalmas park mind olyan távolinak tűnt a valóságtól.
másnap hajnalban nyugtalan gyomorral zötykölődtem a többiekkel a buszon. testben ott, lélekben valahol sokkal messzebb. az új terveken gondolkodtam. talán nem véletlenül voltam olyan kételkedő a moholy-nagy egyetemmel szemben. jó célnak tűnt, de nem éreztem igazinak, magaménak. ha valamit, akkor azt mindig tudom, hogy mi kell és mi nem, mire van szükségem, és mit akarok. ezt is annak hittem, de olyan rezgőlécen volt a dolog. a képzőművészetire megyek. ez már biztos, és nem tágítok mellőle, akármennyire is nehéz lesz az odáig vezető valami. út? lehet. de ha ott kell lennem, akkor ott is leszek.
éjszakánként néha másik lélek költözik belém. bambulom a plafont, ahogy tegnap éjjel is, és azon gondolkodom, mi volna a helyes, milyen elágazáshoz érkeztem, merre menjek, mi a legjobb döntés. mire vagy kire hallgassak. aztán elmerülök az álomba, és reggel felkelve butaságnak tűnik az egész. a kérdések eltűnnek, a válaszok elbújnak valami ismeretlen zugba, megy tovább az élet.
reggel olyan ráérősen elindultam. semmi kedvem nem volt hazajönni, gondoltam a jegeskávém hűséges kíséretében olvasok a parkban. a padot ki is néztem, el is foglaltam, de 10 percig bírtam. az arra sétáló öregemberek, a fiatal anyukák babakocsit tologatva, a kutyasétáltatók.. mind az ellenségeim voltak ezen a délutánon, mint valami szunnyadó szörnyekként mértek volna végig, el akartam futni. ehelyett csak egy eldugott fa tövébe ültem ruhát nem kímélve. le is öntöttem magam. kit érdekel. de még így se voltam nyugodt, a hátam mögött még mindig ott jártak-keltek a járdán, és a panelházak ablakából bárki rám láthat. és az a lány kék nadrágban is miért pont erre jön..hova mehetnék? rávettem magam az indulásra, mindenki olyan idegen és gonosz volt, vagy hideg, számító. kivéve a mellettem ülő nénit a metrón. egyébként a könyvembe temetkeztem, ilyenkor nem vagyok kötelezve mások bámulására, és hogy a kölcsönös méregetést észrevegyem. valami álomittas varázslatban mentem át az aluljárón, előttem piros cipő, jobbra egy légy, pasas lyukas nadrágban, kéregető, padlizsán, bezár a bolt, nevetés. a másodpercek töredékét veszem csak észre, mintha egy feliratból csak egyenként tudnám a betűket azonosítani.
hazudnék, ha azt állítanám, nem félek. természetes, hogy aggódom, mi lesz szeptembertől. az erős, tudatos és határozott állítások mögött persze meg-megborzadok. a nehéz idők előtt mindenkiben felmerül a kérdés, hogy képes lesz e rá, hogy hogy fogja bírni. jelenleg még én se tudom, még mindig az idővel vagyok hadilábon. de majd csak kötünk valami kompromisszumot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése