a kő a papír megazolló, sok gitár és a kapolcsi fröccsözők

nem is tudom, miről akarok írni.
hogy jó volt-e völgyben? igen, jól éreztem magam.
hogy mikor lesz ilyenre lehetőségem legközelebb?
sokára.
nem akartam hazajönni. már a buszon is fojtogattak a könnyek.
újfent itt vagyok a szobámban, ami újfent olyan állapotban van, mint egy háborús menedékház.
újfent a gondok. nem is tudom igazából, hogy segítségre van e szükségem, vagy arra, hogy békén hagyjanak.
beléptem a házba, és legszívesebben ledobtam volna a cuccaim, intettem volna egy PÁ-t és világgá mentem volna.
de nem lehetek pán péter. nem bújhatok el sohaországban, hallgathatok meséket és felejthetem el, mi vagyok. nem futhatok el olyantól, amin az életem múlik.
csak ehhez el kell felejteni az eddigi kudarcokat. el kell felejteni, hogy mennyi minden hiábavaló volt és azokat a nagyon kicsi tűk-a-szénakalazban dolgokat kell megkeresni, amiből erőt meríthetek.
kurva sok dologról lemondani.
egyelőre eléggé szarul vagyok, ha őszinte akarok lenni. félek tulajdonképpen. nem mennék bele, hogy mi mindentől.
és a legfélelmetesebb az, hogy nincs alternatíva. NINCS választási lehetőség.
megkaptam a BKF-től a köszöntő levelet. meg  hogy mi mindent kell majd intézni.
jelenleg csak ahhoz van kedvem, hogy kő-papír-ollózak törökülésben a lelkiismeretemmel.
abban talán még jó vagyok.