hónapok óta kórházról kórházra járok, és kezd kicsit kurvára elegem lenni. felőlem egy szentet is odarakhatnának Csodadoki néven, abból is buzi elegem lenne, mert egyik sem tud semmit, ugyanazokkal a szarokkal jönnek, 19 éves lánynak írogatnak fel olyan gyógyszereket, amilyeneket a saját nagyanyám szed, SZEMREBBENÉS nélkül körmölve a receptet, küldözgetnek ide, küldözgetnek oda, megmondják hogyan kéne, meg mit kéne, meg mit ne csináljak, elmondják 42edjére is, mintha pont minden vágyam lenne, hogy ilyen szarságokkal foglalkozzak, és ne lenne vele ki az összes nem létező faszom attól, hogy nem élhetek normális életet, hogy be kell jelölgetni abban a roppant aranyos kezelési naplóban, hogy mikor milyen fröccsöt iszom, mint a dedóban, hogy megjött, hogy felbaszták az agyam, hogy mertem megkívánni egy kávét, PEDIG NEM VOLT BELESZÁMÍTVA ÚÚÚÚRISTEN, és teszem is baszki, csinálom hetek óra, de kurvára nincs semmi eredménye, úgy hogy akár le is szophatom magam, akkor se lesz jobb. akkor mi a frásznak erőlködjek? a szüleimért? barátaimért? mert egyemakicsiszivük aggódnak értem? mert engem már rohadtul fáraszt ez az egész, ez nem én vagyok, így nem lehet élni, egy íróasztal mögül kurva könnyű okosnak lenni, nekem is menne és nincs ott a nevem előtt DR., és minden egyes héten, ha elbaszom, akkor is újrakezdem, még ha össze is pisilem magam, akkor is, de kérdem én MINEK? vagy..KINEK? közel egy éve megtanultam ott a délpesti kórház intenzív osztályán a lépcsőfordulóban, telefonnal a kezemben, hogy rohadtul nem számíthat az ember senkire, elmekegheti a problémáit, de attól még megoldódni nem fognak, ugyanúgy léteznek és visznek a lassú halál felé, mindenki segítene, jólesik, köszi, nem vagyok magányos, de ha mások akarják, az nem elég, nekem kéne akarni, de már azt se tudom, hogy miért akarom. miért akarjam? van eredménye? ha lesz is egyszer maaaaajd, nagyon sokára, amikor már minden este itthon fogok gubbasztani szürcsölgetve a vesetisztító teámat, bambulva a tumblr előtt, természetesen azután, hogy kitöltöttem a tökéletes eredményektől teli vércukor naplót, megírtam a diatetikusnak az étrendnaplót, kicseréltem a tűket, a patronokat, megmértem a vérnyomásom, megfőztem másnapra a kaját, kiszámoltam grammra pontosan, lemondtam a másnapi kávézást a barátnőmmel, mert ugyebár nem kávézom és nem dohányzom és hát el kell mennem vérvételre és a gyógyszertárba, igen, pont így. már nem is emlékszem a mondat elejére. és ez persze csak a finomabbik része, kurva felesleges sorolni. és ha persze merek elgyengülni, ahogy ma is véletlenül bekönnyeztem, akkor mik a reakciók? nézzük csak. anyám elkezd zokogni, és jön a dráma. zsír. apám hirtelen még ennél is bölcsebb lesz. valaki elkezd sajnálni, valaki próbál laza lenni, a kedvencem, amikor jön az okoskodás, vagy nem is, a KIOKTATÁS. hát azt imádom. körülbelül pont ugyanazt tudnám az ilyenekkel tenni, mint az orvosokkal. JAJ JÚLIA, OLYAN HÁLÁTLAN VAGY, HISZEN CSAK JÓT AKARNAK. hehe. a terroristák is jót akarnak VÉGÜLIS. amikor másfél hónappal kijöttem a kórházból, szinte üdítően határozott és eltökélt voltam. hogy NA MAJD Én. hát tessék Júlia, ez vagy Te, igen, hajolj meg és tapsolj, aztán fulladj bele a WC-be.
hát de akkor végső soron mit akarok? támaszt? megmentőt? szupererőt?
passz. csodát. meg kérem vissza a szarkazmusom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése