fürdőköpenyben ülök és szőrös csizmában, forró víztől piros bőrrel és frissen mosott szálló hajjal, és erre a napra nem fogok emlékezni. csak az asztali lámpa ég, 30y szól újfent, hacsak az asztalomra nézek, emlékek és tennivalók. a múlt és amit meg kell csinálnom. meg kéne csinálnom. csak a zene szól meg a könnyeim, mindkettő indokolatlanul. olyan sok dolgot érzek indokolatlannak. feleslegesnek érzek bármiért is tenni és küzdeni, bármiért is bűntudatot érezni, bárkivel törődni, valamiért kitartani, türelmesnek lenni, mosolyogni. kinyitni a könyvet, elővenni ezt, leszedni azt. feleslegesnek érzem az álmokat, az ábrándokat, a célokat. időpocsékolásnak. elesni, felállni, előre előre előre. nem látom értelmét. ahogy a napoknak sem. se a reggeleknek, se az estéknek, és ami a kettő között van. ma feküdtem az ágyban már jóval dél után, és egy darab érvet nem találtam, hogy minek kéne innen most felkelnem. az este kellemesen fog telni, forralt borozósan egy hangulatos lakásban, valószínűleg jól is fogom magam érezni, aztán vízszintesbe kerülök, és az fog eszembe jutni, hogy pár óra múlva megint indokot kell keresni, hogy kinyissam a szemem. egy olyat, amit talán el is hiszek. hát ez van. minden egyes kibaszott reggel.
ez passzol egy kicsit.
ez passzol egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése