viszonylag korán megtanultam olvasni. vagyis amikor elsős lettem, már ismertem a betűket, és hamarosan ki is végeztem az első regényt (Szabó Magda: Megérjük a pénzünket!). valamikor ebben a korai időszakban olvastam a Stanley, a szerencse fia (vagy vmi ilyesmi) című gyerekregényt, amiben a főhős kisfiú javítóintézetbe kerül és az a feladatuk a többi gyerekkel, hogy gödröket ásnak egész álló nap. Első napján a Stanleyvel ásó - már gyakorlott ottlakó - kölyök azt mondja: "Az első gödör a legnehezebb." Stanley valóban így érzi, hólyagos és vérző kézzel végez. Másnap így fog neki újfent az ásásnak, amikor a kisfiú azt mondja: "Nem is Stanley, a második a legnehezebb." Sajgó kezétől főhősünk tényleg így érzi. Harmadnap már fájó háttal és leégett bőrrel kel fel, és amikor elkezdnek ásni, a kisfiú azt mondja: "A harmadik. A harmadik a legkeményebb." Stanley alig tud nekiállni, mégis muszáj. És ez így történik negyednap, egész héten, minden egyes álló nap. Minden egyes alkalommal, amikor megfogja Stanley az ásót, úgy érzi a mai a legnehezebb.
A sztori végére nem emlékszem. Hogy mi lett Stanleyvel és a másik kisfiúval. Gondolom happy end, mindenki megjavul és boldogan távoznak. Amiért ez eszembe jutott, hogy egy kicsit Stanleynek érzem magam, a reggeleket pedig a kisfiúnak. Persze nem azért, mert gödröket kéne ásnom. Talán a muszájok és a nincsalternatíva miatt, és mert mindig egyre nehezebbnek tűnik.
Ez természetesen nem olyan drámai, legalábbis ilyenkor az ember agyban gyorsan alkalmazkodik, ahogy én is teszem. mindig ezt teszem. most nem áll szándékomban egy jó ideig ezer fele szakadni, csak arra a pár dologra koncentrálni, amire akarok és amire kell, a többi pedig majd utána sorba. nem dől össze a világ, ha nem megyek el ebbe vagy abba a buliba (van egy olyan sejtésem, hogy nem nagyon hiányoznék egy-két helyről), túleli az illető, ha nem válaszolok, és a csekk is tud várni egy pár napot. igen, reggel vár a sárga cetli a teendőkkel, de nem fogok bűntudattal lefeküdni, csak mert nincs mindegyik kipipálva. lévén, hogy van egy hónap szabadságom, valószínűleg azért anyám "kéréseit" se kell majd halogatni, odafigyelni arra, amit komolyan akarok venni, és úgy gondolom, hogy minden szerettemmel és barátommal kellően érzékeltettem, hogy ha fontos, így nem fog mardosni a bűntudat, hogy nem én alkalmazkodom, és nem leszek "jucó, aki mindig mindenhol ott van és mindig mindenkivel jóba van". persze, régen igencsak nagy társasági ember voltam, és fontos volt éreznem, hogy vannak körülöttem, nehéz hozzászokni a nyugodtabb, egy-egy emberre koncentráló barátságokra, de ez úgy érzem hasznosabb és kitartóbb is. aztán jönnek vagy maradnak, ahogy a család tagjai is jönnek majd mennek, ahogy tulajdonképpen minden ebben a nagy lila univerzumban. ajj de szép volt júlia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése