értünk, általunk. halk neszek, amiket csak csöndben hallani.

mostanság egy-egy nap visszakapom azt az érzést, ami két évvel ezelőtt az életem volt. amikre azt szoktam mondani: "régi szép idők. " nem teljesen, nem az igazi, de mégis némiképp reményt adnak ezek a pár órák. amikor trappoltam a moziba egyedül mosolyogva, amikor a zenétől izzadt és alkotástól fűtött szobámban megszűnt a valóság, amikor a hétvégi légyottok hétvégi légyottok maradtak. ezekkel az órákkal nyerek bizonyosságot arra, hogy még ott van az a valaki, aki lenni tudtam anno. amikor magamnak éltem, és az engem körülvevő tárgyakért, izgalmakért, impulzusokért, nem törődve érzelmekkel. vagyis törődtem velük, de átéltem, fájt, sírtam, nevettem, dühöngtem, nem pedig kerestem bennük az élet nagy igazságát, a tanulságot. amikor a bennem lévő világot én uralmat, és nem ő emésztett fel engem. ezt vissza akarom hozni, egy új köntösben persze, ahol valahol a kettő már együtt működik, ahol a rész az egésszé válik, és az egész a részek által, múlttal és tapasztalattal újraalkotva. és tudom ennek módját is, az oda vezető utat. ez időbe telik, és kurva sok türelembe, amiből ugyebár nekem nem sok van. lehet sajnálni fogom majd ezt a fél-egy évet, "pazarlásnak, amikor nem éltem", de ennél már sokkal rosszabb nem lehet, és úgy gondolom, erre szükség van. 1-másfél éve egyhelyben toporgok és szedegetem az életmorzsákat, egy-egy jó élményből, vagy a múltból táplálkozva, és ez nekem nem tetszik. ha ennyi időt ráfordítok arra, hogy visszataláljak, akkor az még mindig hasznosabb, mint így maradni, ebben. nem tetszik ez az egész szürkeség, élettelenség, lanyha impulzusok, amik csak a túlélésre elegek. a balga hit lerombolása, hogy a másokért tett dolgok majd enyhítést és törődést hoznak, nem pedig csak pótléka valami olyannak, amiért valójában teszem. s bár eddig is csak magammal törődtem, az valahogy természetes önzőségemből fakadt. nem, nem fogok kiszakadni a világ történéseiből, de most úgy akarok csak magamnak lenni, hogy közben tudom, mit csinálok és miért. befele figyelni és hallani magamat. nem vergődni vágyak, elvárások, gondok és élmények közt, csapkodva össze vissza indulatok és ideológiák között. csak becsukni újra az ajtót, és minden neszre figyelni, ami értem és általam van.


u.i. a ma látott film egy újabb darabja a "ne add fel a reményt" utópiáknak. nem is ez a fontos, hanem az elején vallásokról, istenekről volt szó, amely témában még a mai napig nem vagyok letisztázva, és gondolom sokáig nem is nagyon fogok. de akárhányszor felvetődött bennem ez a kérdéskör, egy mindig biztos volt: hinni először önmagunkban kell. és ha az megvan, utána valami vagy valaki, de segíteni fog.