panaszkodtak, hogy mostanában nem írok. azt, hogy miért, hosszú lenne most kifejteni fél2kor, nem is áll szándékomban, lévén korán kelek. az életem jelenleg bár nem mondható monotonnak, minden nap más, valami mégis hiányzik. valami fűszer, valami lelkesedés, valami, ami miatt érdemes felkelni.
a hétvége költöztetésről szól.
az életben számtalanszor csalódunk. családban, barátokban, szerelemben. de valamennyiben van egy közös: naivnak érezzük magunkat az értelmetlenül beleadott szeretet és odaadás miatt. feltesszük magunknak a kérdést, hogy volt e értelme, szidjuk magunkat saját butaságunk miatt, amiért oly sok energiát, lelket, szeretetet és (önzetlen vagy önző) örömet vittünk egy halálra ítélt dologba. de nem felejtem el azt az erkélyen töltött estét, amikor könnyek közt úgy éreztem rám borul a világ, mert nem mondtam, nem éreztettem, nem adtam elég szeretetet, és az érdekelt legkevésbé, hogy viszonozzák e. mert az ilyen SOHA nem értelmetlen. ezt a legjobb barátomnak üzenem.
és pár sor, ami csak úgy jött, amikor a körülöttem lévő embereken merengtem.
olyan vagy, mint ő,
olyan vagy, mint én,
olyan vagy, mint mindenki más
és mégsem hasonlítasz senkire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése