2020. december 28., hétfő

Talán egyszer olvasod

Kedves Adrifin!

Valószínűleg soha nem fogod ezt a blogbejegyedzést látni. Lehet lesz egyszer merszem megírni neked. 
Az a helyzet, hogy a karácsonyi üdvözlőlapon nem voltam őszinte. 
Vagyis de, minden szava igaz, de nem egész. 
A helyzet az, hogy soha nem hittem volna, lesz egy olyan munkatársam, kollégám, akihez ilyen közel kerülök, hogy ennyire fontos lesz nekem, s főleg nem gondoltam, hogy ez az ember ilyen különböző lesz nálam. De az van, hogy hihetetlenül megszeretettelek, annyi nehézségen, gondon és mindenen át ott voltál velem. Annyi mindenre tanítottál, olyan sok gondolatot mutattál másképp, olyan sokat tanultam tőled és általad, amit soha nem fogok neked tudni meghálálni. És borzasztó, hogy talán mindezeket nem is tudod. Olyan jó barátom és társam lettél a mindennapokban, ami sokkal több, mint amit én kimutatni és adni tudok valaha bárkinek is. Remélem, hogy egyszer olyan értékes lehetek valakinek, mint te nekem vagy. 

2020. november 6., péntek

Jeleztem a két fő problémát, amire nem kapok választ. 
Jeleztem, hogy ezért elbizonytalanodtam. Jeleztem, hogy jó lenne beszélni róla. 
Jelezted, hogy idézem: "sokszor fáradt vagyok", valamint "erre nem tudok válaszolni." 
Nekem ezek nem válaszok, és nem is megbeszélés.  
Jelzem, hogy így nem fogok leélni egy életet. 
És jelezni fogom azt is, amikor elfogy a türelmem, csak arról már nem biztos, hogy lesz értelme beszélgetni. 
Kérlek tedd fel magadban a kérdést és legalább magadnak válaszolj őszintén: TÉNYLEG hiányoznék a mindennapjaidból, ha nem lennék...? 

2020. október 26., hétfő

Nem várok Rátok többet.



Majd szóltok, ha kellek.

2020. október 8., csütörtök

Őszintén szólva kellően sokkolt ez a ma esti párbeszéd. Egy pillanatig - több pillanatig - úgy tűnt, hogy igen, neked is ez az akcióterved: kivárni, amíg elkezdek pánikolni a korom miatt és teherbe akarok esni, na majd akkor ráér ez a házasságos hülyeség.
Ha ez így van, akkor a vélt vagy valós gyávaságod igazából merő rosszindulat. Ha nem így van, akkor sértetten és értetlenül állok a tény előtt, miszerint a több mint 7 éve barátom úgy gondolja, hogy nekem ez így oké lenne. Ennyire azért nem tartom magam szardarabnak, és - veled ellentétben - időben kommunikáltam a terveimet. 
Szóval nem, nem oké, és igazából nem is gondolom úgy, hogy nekem ezt el kellene fogadnom. 

2020. szeptember 17., csütörtök

Olyan jó, olyan "felnőttes" lenne Veled ezeket a dolgokat személyesen megbeszélni. Úgy, ahogy bármi mást is, amiről rengeteg emlék van, pl. legutóbb a gyarmatokról. De akárhányszor próbálkozom magunkról beszélni - vagy erőszakosan, vagy finoman - , ingerült leszel. És akkor két opció van számomra: belemegyek és összeveszünk, vagy megijedve a konfrontációtól elterelem a témát és elfelejtjük, mintha fel se merült volna. Példa? Számtalan. 

Látom a próbálkozást és baromi jól esik. Látom, hogy megérted és próbálsz tenni, ahogy én is. Mindketten, ahogy tudunk. 

De ez nem fog változtatni a tényeken: nincs csók, nincs szex, nincs kommunikáció. Milyen perspektíva van ezekkel a feltételekkel 30-40 évig? Vagy hogy tervezzük? 

Ha ezeket látjuk: miért nem lehet megbeszélni? Együtt vagyunk már ehhez egy ideje. Homokba dughatod a fejed - kifogásokat keresve -, de ezzel én nem fogok "elvegetálni" egy életen keresztül. És nem abban a világban élünk, hogy ez jelentené a férfiasságot, sőt...

Ha a kifogás valójában komoly indok: miért nem mondod el? Hogy tudnék változtatni anélkül, hogy nem vagy hajlandó kommunikálni? 

El lehet lenni egy darabig az udvarias érdeklődéssel - milyen napod volt, hogy telt a munka, jó volt-e az este -, de meddig? 

Meddig teszünk úgy, mintha minden rendben lenne? 



2020. szeptember 13., vasárnap

A "legyünk együtt" egy segélykiáltás.
Tudod, hogy nem vagyok jól - hiszen egy röpke pillanatban beszéltünk róla, - amire úgy reagáltál, hogy "úgy érzed, nem tudsz segíteni", és akkor ezt igaznak is gondoltam, és minden hisztériámtól igyekeztem megóvni téged, (hiszen jönne a vád, hogy kinek van kedve egy búvalbaszottal ágyba bújni, de ez egy régi dolog, elengedem). De most az a segítség, ha velem vagy, ha kérem, ha nőnek, társnak és értékesnek érezhetem magam melleted, és azt érzem szükséged van rám, ha a kétségbeesés idejében nem hagysz magamra, ha nem azt érzem, hogy egy lakótárs vagyok, aki jófejségből pirítóst csinál a másnapos barátjának. 

Mert ha nem így van - és kezdem e szakadék szélén érezni magam -, akkor azt érzem, hogy minden boldogtalanságom forrása a párkapcsolatom, amihez annak ellenére ragaszkodom, hogy teljesen távol vagyunk. Nem akarom ezt se gondolni, se érezni, felismerni meg végképp nem, de ehhez az kell, hogy része legyél az életemnek: mind testileg, mind lelkileg. 

2020. június 1., hétfő

Én háromszor bocsánatot kértem, nem volt elég. Tőled egy "sajnálom" is elég lett volna.