néha (?)

Néha (?) az az érzésem van, hogy egészen mást akarunk egymástól. 

Az egyik gyűrűt szeretetett volna, amikor a másiknak még a lakcímkártyáján sem szerepel a közös otthon.

Az egyik gyerekekről beszél 8 év után, de a másiknak egy hátsóülésre rakott ventillátor is sok. 

Néha (?) az az érzésem, hogy talán boldogabb lennél nélkülem, csak nem mered magadnak bevallani. Talán (?) csak beletörődtünk valamibe, mert szépnek és egyszerűnek tűnt. 

.

.

.

Én már elfáradtam ezekbe a sokat ismételt kérdésekbe, az igyekezetbe, hogy flottul menjünk, az alkalmazkodásba, hogy basztatlak, a "beszéljük meg"-ekbe. Szerintem te is. 

Építjük vagy romboljuk egymást?

Befejezem azt, amit nem láttam értelmét befejezni akkor:

Egy provokatív, támadó kérdés bírálat. Egy joggyakorlat arra, hogy erősebbnek és okosabbnak érezzük magunkat a másiknál, magunk és mások előtt. Nem a másikról szól, hanem rólunk. Azzal magyarázni, hogy csak szeretjük a másikat: illúzió. Ez nem szeretet. A féltés, a gondoskodás, az aggodalom szeretet, ami rengeteg nyelven tud megnyilvánulni: tettekben, szavakban, vagy csendes elfogadásban. Például abban, hogy megpróbáljuk rávezetni a másikat arra, hogy rossz dologra koncentrál, és megpróbálunk jobb utat mutatni, felkínálni neki, lehetőséget mutatni a változtatásra. Mindezt úgy, hogy az embernek joga van a döntéseit megválasztani és akár tanulni azokból. A szeretet nem bíráskodás, vádaskodás és számonkéres - hanem útmutatás. 

kicsit más szerelmes levél

Tomim! 

Nagyon szeretlek. Az ilyen nehéz időkben pláne olyan sokat jelent, hogy vagy nekem. De olyan kétségbe vagyok esve. Az elmúlt 8 évem - 20 éves koromtól mostanáig - rólad és rólunk szólt, arról, hogy kapcsolatban élek, hogy szeretek valakit, alkalmazkodom egy másik emberhez, annak minden jó és rossz következményeivel. Rengeteg dologból kimaradtam, rengeteg dologban máshogy változtam, de állítom mai napig és úgy gondolom, megérte, mert annyi mindent kaptam is. De itt állok lassan 28 évesen és úgy érzem kudarcot vallottam, hogy minden igyekezetem hiába. Nem kellek nőként, nem kellek élettársként. Persze az aranyos hétköznapok ezeket elfeledtetik, de esténként, amikor kicsit megpróbálom összegezni a dolgaimat és egyenlőségeket tenni, valahogy ez jön ki az egyenlet végén. Pedig hidd el, olyan hálás vagyok. De jeleztem neked, hogy én változom, ez a változás most történik, és hogy amellett, hogy te vagy a legfontosabb, egy valaki mostanában még előrébb van: én magam. És küzdök, marcangolom magam, próbáltam veled is erről beszélni, és azt hittem - úgy éreztem - hogy talán meg is érted, miről beszélek. De annyira félek, hogy nem vetted komolyan. 

Talán egyszer olvasod

Kedves Adrifin!

Valószínűleg soha nem fogod ezt a blogbejegyedzést látni. Lehet lesz egyszer merszem megírni neked. 

Az a helyzet, hogy a karácsonyi üdvözlőlapon nem voltam őszinte. 

Vagyis de, minden szava igaz, de nem egész. 

A helyzet az, hogy soha nem hittem volna, lesz egy olyan munkatársam, kollégám, akihez ilyen közel kerülök, hogy ennyire fontos lesz nekem, s főleg nem gondoltam, hogy ez az ember ilyen különböző lesz nálam. De az van, hogy hihetetlenül megszeretettelek, annyi nehézségen, gondon és mindenen át ott voltál velem. Annyi mindenre tanítottál, olyan sok gondolatot mutattál másképp, olyan sokat tanultam tőled és általad, amit soha nem fogok neked tudni meghálálni. És borzasztó, hogy talán mindezeket nem is tudod. Olyan jó barátom és társam lettél a mindennapokban, ami sokkal több, mint amit én kimutatni és adni tudok valaha bárkinek is. Remélem, hogy egyszer olyan értékes lehetek valakinek, mint te nekem vagy. 

Jeleztem a két fő problémát, amire nem kapok választ. 

Jeleztem, hogy ezért elbizonytalanodtam. Jeleztem, hogy jó lenne beszélni róla. 

Jelezted, hogy idézem: "sokszor fáradt vagyok", valamint "erre nem tudok válaszolni." 

Nekem ezek nem válaszok, és nem is megbeszélés.  

Jelzem, hogy így nem fogok leélni egy életet. 

És jelezni fogom azt is, amikor elfogy a türelmem, csak arról már nem biztos, hogy lesz értelme beszélgetni. 

Kérlek tedd fel magadban a kérdést és legalább magadnak válaszolj őszintén: TÉNYLEG hiányoznék a mindennapjaidból, ha nem lennék...? 

Nem várok Rátok többet.

Majd szóltok, ha kellek.

Őszintén szólva kellően sokkolt ez a ma esti párbeszéd. Egy pillanatig - több pillanatig - úgy tűnt, hogy igen, neked is ez az akcióterved: kivárni, amíg elkezdek pánikolni a korom miatt és teherbe akarok esni, na majd akkor ráér ez a házasságos hülyeség.

Ha ez így van, akkor a vélt vagy valós gyávaságod igazából merő rosszindulat. Ha nem így van, akkor sértetten és értetlenül állok a tény előtt, miszerint a több mint 7 éve barátom úgy gondolja, hogy nekem ez így oké lenne. Ennyire azért nem tartom magam szardarabnak, és - veled ellentétben - időben kommunikáltam a terveimet. 

Szóval nem, nem oké, és igazából nem is gondolom úgy, hogy nekem ezt el kellene fogadnom.