búcsú

Jó régóta vagy meg nekem kedves Blog.

Sok dolgot átéltél és megírtál, megirattál velem. 

Sok fájdalmat, örömet, csalódást és hálát rögzítettél. 

Valószínűleg nem sokan láttak rajtam kívül. Valószínűleg már csak én maradtam. És azt hiszem nekem is ideje elbúcsúzni, de legalábbis lezárnom egy életszakaszt.

Utolsó Olvasómnak üzenem, mondják meg Tominak:

Mindent elmondtam és leírtam, amit lehetett. Nagyon sajnálom, ami történt. Fáj, sokszor dühös vagyok még, hogy nem sikerült. Boldog életet kívánok neki és kérem, hogy gondoljon rám szeretettel, bármi történik. Oly sokat adtunk egymásnak. Soha nem akartam neki fájdalmat okozni. Kívánom, hogy ezt egyszer mindezt megértse. 

J.

Egy Dal, Hogy Elbúcsúzzak: https://music.youtube.com/watch?v=Yf_YRAcVZyA&feature=share

'Keresi a pontot, keresi a vesszőt'

Végy egy Ezt-vagy-Azt,
emeld föl a szívedig
s vigyázva tedd le.

Fodor Ákos

Elmúlik valaha egy nőben az az érzés, hogy még mindig egy kislány, aki véletlenül útközben a felnőtt játszótérre került? 

Elmúlik a szakadék a napközben játszott szerep és az egyedül töltött idő között? 

Elmúlik valaha az érzés, hogy a saját életem mellékszereplője vagyok? 

Mit látok rosszul? 

Olyan sok a kérdés.

#hathónap

Az utóbbi fél évben két ember elvesztése miatt sírtam.

Az egyik Tomi, a másik Adri.

Nehéz ennyi változással megküzdenem.

Be kell valljam: kurva nehéz. 

Két kötél veszett el.

A többi fonál.

Jönnek a nagybetűs Ünnepek, a szeretet, a család, az együttlét meghitt átélésének ideje.

Az idei évvége nekem is más lesz, ezzel tisztában vagyok, hangolódom rá. 

Be kell valljam, várom kicsit, kíváncsi vagyok, mit vált ki belőlem ennyi év után, és furcsa, hogy - lehet az érzékenyebb időszaknak köszönhetően - rengeteg hála van bennem.

Hála a Családomnak, hogy elfogadnak így, ahogy vagyok, hogy van kikkel lennem Szenteste, másnap...akármikor. Várom a "csajos" estét, és ahogy Sophie szórakozik a karácsonyfa gömbjeivel és kacaghatok rajta. 

Hálás vagyok Adrinak. Meg se tudom fogalmazni, mennyire..neki olyan szerepe van az életemben, amit egyelőre szerintem nem tudok felfogni.

Hálás vagyok a Barátaimnak, mert azt hittem itt a korai zárás miatt számos magányos estém lesz, erre alig tudom összehangolni a programokat, romantikus-társaságos esték sora jön. 

Hálás vagyok a volt Páromnak, Tominak, akivel számos csodálatos Karácsonyt és Szilvesztert éltem meg együtt, a legjobbakat, hiányozni fog nagyon idén, szívből remélem, hogy boldogan fog neki telni, sokat fogok Rá gondolni, még ha Ő nem is. 

Hálás vagyok azért, amiket idén kaptam, rengeteg fájdalmat, munkát, fizikailag és lelkileg egyaránt. Talán soha nem tanultam annyit, mint idén, magamról, másokról, kapcsolatokról. 

 

Idén nem lesz Karácsonyfám, szándékosan. De hálás vagyok, mert végülis minden úgy történt, hogy mindenkinek jobb legyen. Nehéz év van mögöttem, valószínűleg még nehezebb jön jövőre.

Hajrá 2022!

oké, ideje tisztába rakni a dolgokat. 

az ember, akivel leéltem 8 évet, becsapott engem. 

időben (!) jeleztem, hogy ha nem velem szeretne családot tervezni, akkor váljanak szét az útjaink, mert cukorbetegként 30 év körül szeretnék ilyennel tervezni, és ha nem így gondolja, akkor keresek mást, amihez idő kell. ez a borotvás utcai lakás konyhájában történt, huszonpárévesen.

nem lépett, ezt úgy vettem, ő is így tervez. 

ja igen, voltak közben gondjaink, amiket minden létező logikus meg érzelmi és (non)verbális úton jeleztem. próbáltam vele megbeszélni. voltam dühös, megértő, elfogadó, sértődött, kipróbáltam mindent. szembefordultam vele a konyhában, rákérdeztem az asztalnál. leírtam ide mindent, olvasta. nem vette.

nem sikerült kommunikálnia. elmondhatatanul sokszor voltam dühös rá. megfulladtam a szótlanságban.

kerestem szakembert, nem kellett. elcuccoltam egy hétvégére, nem értette.

majd mikor elegem lett, rengeteg energiát és örlődést tettem bele, hogy 8 évet szépen és békésen próbáljunk lezárni úgy, hogy neki megkönnyítsem. 

hát, nem tudom, azt hiszem nem érte meg. azt hittem, hogy többet tanult az egészből. 

nem baj, én rengeteget. 

de fáj, hogy átverve érzem magam, meg kell mondjam. elhitettem, hogy ő a sértett fél, hogy érezzem magam én szarul, mert szakítottam. holott miről is volt szó? 

nem vett el. nem elégített ki szexuálisan. ezek gondok, igen, amiket ha elég erős kapcsolat vagyunk, akkor meg kellett volna beszélni és dolgozni rajta, de ő nem volt hajlandó. egy ponton túl már igazából csak a miértnemek érdekeltek. hogy hamár vállalom egy életre, legalább tudjam miért mondok le róluk. 

de ezek szerint neki nem volt elég fontos. 

én sokkal többet szenvedtem ebben a kapcsolatban, mint amennyire most rossz neki. bár ahogy hallom, annyira talán mégsem szenved. 

ő egy család- és jövőképet vett el tőlem, mert gyáva volt szembenézni dolgokkal. 

szóval ha valaki, én lehetek dühös. 

ettől függetlenül, kívánok neki sok boldogságot, és pár dolgot, mert szeretem: tudjon szembenézni a kérdésekkel, ne dugja homokba a fejét. legyen mersze kérdéseket feltenni magának 

másképp az élet egy önbecsapás lesz. 

újratervezés 2.0

Pihenés.

Befelé fordulás.

Feldolgozás.

Újrakezdés.

egy:8

Egy dolgon soha semmi nem fog változtatni, bármi történjék: a legszebb 8 év maradsz. Elmondhatatlanul hálás vagyok az életnek, hogy Veled tölthettem el huszaséveim nagyrészét. Ritka szerencsés ember és nő vagyok.

Mi a bajod valójában? 

néha (?)

Néha (?) az az érzésem van, hogy egészen mást akarunk egymástól. 

Az egyik gyűrűt szeretetett volna, amikor a másiknak még a lakcímkártyáján sem szerepel a közös otthon.

Az egyik gyerekekről beszél 8 év után, de a másiknak egy hátsóülésre rakott ventillátor is sok. 

Néha (?) az az érzésem, hogy talán boldogabb lennél nélkülem, csak nem mered magadnak bevallani. Talán (?) csak beletörődtünk valamibe, mert szépnek és egyszerűnek tűnt. 

.

.

.

Én már elfáradtam ezekbe a sokat ismételt kérdésekbe, az igyekezetbe, hogy flottul menjünk, az alkalmazkodásba, hogy basztatlak, a "beszéljük meg"-ekbe. Szerintem te is. 

Építjük vagy romboljuk egymást?

Befejezem azt, amit nem láttam értelmét befejezni akkor:

Egy provokatív, támadó kérdés bírálat. Egy joggyakorlat arra, hogy erősebbnek és okosabbnak érezzük magunkat a másiknál, magunk és mások előtt. Nem a másikról szól, hanem rólunk. Azzal magyarázni, hogy csak szeretjük a másikat: illúzió. Ez nem szeretet. A féltés, a gondoskodás, az aggodalom szeretet, ami rengeteg nyelven tud megnyilvánulni: tettekben, szavakban, vagy csendes elfogadásban. Például abban, hogy megpróbáljuk rávezetni a másikat arra, hogy rossz dologra koncentrál, és megpróbálunk jobb utat mutatni, felkínálni neki, lehetőséget mutatni a változtatásra. Mindezt úgy, hogy az embernek joga van a döntéseit megválasztani és akár tanulni azokból. A szeretet nem bíráskodás, vádaskodás és számonkéres - hanem útmutatás. 

kicsit más szerelmes levél

Tomim! 

Nagyon szeretlek. Az ilyen nehéz időkben pláne olyan sokat jelent, hogy vagy nekem. De olyan kétségbe vagyok esve. Az elmúlt 8 évem - 20 éves koromtól mostanáig - rólad és rólunk szólt, arról, hogy kapcsolatban élek, hogy szeretek valakit, alkalmazkodom egy másik emberhez, annak minden jó és rossz következményeivel. Rengeteg dologból kimaradtam, rengeteg dologban máshogy változtam, de állítom mai napig és úgy gondolom, megérte, mert annyi mindent kaptam is. De itt állok lassan 28 évesen és úgy érzem kudarcot vallottam, hogy minden igyekezetem hiába. Nem kellek nőként, nem kellek élettársként. Persze az aranyos hétköznapok ezeket elfeledtetik, de esténként, amikor kicsit megpróbálom összegezni a dolgaimat és egyenlőségeket tenni, valahogy ez jön ki az egyenlet végén. Pedig hidd el, olyan hálás vagyok. De jeleztem neked, hogy én változom, ez a változás most történik, és hogy amellett, hogy te vagy a legfontosabb, egy valaki mostanában még előrébb van: én magam. És küzdök, marcangolom magam, próbáltam veled is erről beszélni, és azt hittem - úgy éreztem - hogy talán meg is érted, miről beszélek. De annyira félek, hogy nem vetted komolyan. 

Talán egyszer olvasod

Kedves Adrifin!

Valószínűleg soha nem fogod ezt a blogbejegyedzést látni. Lehet lesz egyszer merszem megírni neked. 

Az a helyzet, hogy a karácsonyi üdvözlőlapon nem voltam őszinte. 

Vagyis de, minden szava igaz, de nem egész. 

A helyzet az, hogy soha nem hittem volna, lesz egy olyan munkatársam, kollégám, akihez ilyen közel kerülök, hogy ennyire fontos lesz nekem, s főleg nem gondoltam, hogy ez az ember ilyen különböző lesz nálam. De az van, hogy hihetetlenül megszeretettelek, annyi nehézségen, gondon és mindenen át ott voltál velem. Annyi mindenre tanítottál, olyan sok gondolatot mutattál másképp, olyan sokat tanultam tőled és általad, amit soha nem fogok neked tudni meghálálni. És borzasztó, hogy talán mindezeket nem is tudod. Olyan jó barátom és társam lettél a mindennapokban, ami sokkal több, mint amit én kimutatni és adni tudok valaha bárkinek is. Remélem, hogy egyszer olyan értékes lehetek valakinek, mint te nekem vagy. 

Jeleztem a két fő problémát, amire nem kapok választ. 

Jeleztem, hogy ezért elbizonytalanodtam. Jeleztem, hogy jó lenne beszélni róla. 

Jelezted, hogy idézem: "sokszor fáradt vagyok", valamint "erre nem tudok válaszolni." 

Nekem ezek nem válaszok, és nem is megbeszélés.  

Jelzem, hogy így nem fogok leélni egy életet. 

És jelezni fogom azt is, amikor elfogy a türelmem, csak arról már nem biztos, hogy lesz értelme beszélgetni. 

Kérlek tedd fel magadban a kérdést és legalább magadnak válaszolj őszintén: TÉNYLEG hiányoznék a mindennapjaidból, ha nem lennék...? 

Nem várok Rátok többet.

Majd szóltok, ha kellek.

Őszintén szólva kellően sokkolt ez a ma esti párbeszéd. Egy pillanatig - több pillanatig - úgy tűnt, hogy igen, neked is ez az akcióterved: kivárni, amíg elkezdek pánikolni a korom miatt és teherbe akarok esni, na majd akkor ráér ez a házasságos hülyeség.

Ha ez így van, akkor a vélt vagy valós gyávaságod igazából merő rosszindulat. Ha nem így van, akkor sértetten és értetlenül állok a tény előtt, miszerint a több mint 7 éve barátom úgy gondolja, hogy nekem ez így oké lenne. Ennyire azért nem tartom magam szardarabnak, és - veled ellentétben - időben kommunikáltam a terveimet. 

Szóval nem, nem oké, és igazából nem is gondolom úgy, hogy nekem ezt el kellene fogadnom. 

Olyan jó, olyan "felnőttes" lenne Veled ezeket a dolgokat személyesen megbeszélni. Úgy, ahogy bármi mást is, amiről rengeteg emlék van, pl. legutóbb a gyarmatokról. De akárhányszor próbálkozom magunkról beszélni - vagy erőszakosan, vagy finoman - , ingerült leszel. És akkor két opció van számomra: belemegyek és összeveszünk, vagy megijedve a konfrontációtól elterelem a témát és elfelejtjük, mintha fel se merült volna. Példa? Számtalan. 

Látom a próbálkozást és baromi jól esik. Látom, hogy megérted és próbálsz tenni, ahogy én is. Mindketten, ahogy tudunk. 

De ez nem fog változtatni a tényeken: nincs csók, nincs szex, nincs kommunikáció. Milyen perspektíva van ezekkel a feltételekkel 30-40 évig? Vagy hogy tervezzük? 

Ha ezeket látjuk: miért nem lehet megbeszélni? Együtt vagyunk már ehhez egy ideje. Homokba dughatod a fejed - kifogásokat keresve -, de ezzel én nem fogok "elvegetálni" egy életen keresztül. És nem abban a világban élünk, hogy ez jelentené a férfiasságot, sőt...

Ha a kifogás valójában komoly indok: miért nem mondod el? Hogy tudnék változtatni anélkül, hogy nem vagy hajlandó kommunikálni? 

El lehet lenni egy darabig az udvarias érdeklődéssel - milyen napod volt, hogy telt a munka, jó volt-e az este -, de meddig? 

Meddig teszünk úgy, mintha minden rendben lenne? 

A "legyünk együtt" egy segélykiáltás.

Tudod, hogy nem vagyok jól - hiszen egy röpke pillanatban beszéltünk róla, - amire úgy reagáltál, hogy "úgy érzed, nem tudsz segíteni", és akkor ezt igaznak is gondoltam, és minden hisztériámtól igyekeztem megóvni téged, (hiszen jönne a vád, hogy kinek van kedve egy búvalbaszottal ágyba bújni, de ez egy régi dolog, elengedem). De most az a segítség, ha velem vagy, ha kérem, ha nőnek, társnak és értékesnek érezhetem magam melleted, és azt érzem szükséged van rám, ha a kétségbeesés idejében nem hagysz magamra, ha nem azt érzem, hogy egy lakótárs vagyok, aki jófejségből pirítóst csinál a másnapos barátjának. 

Mert ha nem így van - és kezdem e szakadék szélén érezni magam -, akkor azt érzem, hogy minden boldogtalanságom forrása a párkapcsolatom, amihez annak ellenére ragaszkodom, hogy teljesen távol vagyunk. Nem akarom ezt se gondolni, se érezni, felismerni meg végképp nem, de ehhez az kell, hogy része legyél az életemnek: mind testileg, mind lelkileg. 

Én háromszor bocsánatot kértem, nem volt elég. Tőled egy "sajnálom" is elég lett volna.